Kopács mint az emlékezet helye és az emlékezetre ható jelek a térben

Absztrakt

A tanulmány arra igyekszik rámutatni, hogy az emlékezet helyeinek és terének elemzése milyen jelentőségű lehet egy emlékezetközösség vizsgálatának szempontjából. Ennek céljából a Kopácson (Kopačevo) élő horvátországi magyar közösséget mint emlékezetközösséget veszi vizsgálat alá, melyet a délszláv háborúra vonatkozó traumatikus emlékek és ezek elbeszélési formái határoznak meg – ezek az emlékek formálják egy közösséggé a Kopácson élőket és azokat, akik menekültként eltávoztak a faluból. Jelen tanulmány azokat az elbeszélési és felejtési kísérleteket mutatja be, amelyek a térbeliségben öltenek testet.
Miután a tanulmány rávilágít a tér és a helyek jelenlétére és szerepére az emlékezetről szóló társadalomtudományi írásokban – kiemelve Pierre Nora munkáit és a lieu de mémoire fogalmát –, Kopácsot mint az emlékezet terét tárja az olvasó elé. A falut a délszláv háború idején a Jugoszláv Néphadsereg szállta meg, majd a terület a nemzetközileg el nem ismert Krajinai Szerb Köztársaság részévé vált. Ezen események hatására a kopácsi magyar közösség három részre szakadt: 1. otthonmaradókra, akik a faluban maradtak és szerb megszállás alatt éltek; 2. külföldre (elsősorban Magyarországra) menekültekre; 3. Eszékre (Horvátországba) menekültekre. A tanulmány e három csoportnak Kopácshoz mint az emlékezet teréhez fűződő emlékeit elemzi.
A faluban található emlékezethelyek közül a tanulmány egyrészt emlékműveket és hozzájuk kapcsolódó szertartásokat, másrészt olyan helyeket vizsgál, amelyek hatnak a közösség emlékezetére. Bemutatja a falubeli délszláv háborús áldozatok emléktábláját. A táblát 2002. december 3-án avatták fel, mely dátum a lokális naptárban a délszláv háborúra irányítja a figyelmet, mivel ezen a napon egy a faluból származó katonát öltek meg a szerbek Kopács határában. Az emlékezetre ható jelként mutatja be a tanulmány az első világháborús emlékművet, amely egy katonát jelenít meg. A szobor arcát a délszláv háború során a faluban állomásozó szerb katonák szétlőtték. A szétroncsolt arc így a falubeliek szenvedésének szimbólumává vált, egészen addig, amíg úgy nem döntöttek, hogy ezt a fájó emlékeztető jelet (és egyben az általa megjelenített traumát) egy új arccal fedik le.
A tanulmány második fele azokkal a térbeli tényezőkkel foglalkozik, amelyek az emlékezetközösség tagjainak  narratíváiban jelennek meg. Tehát az írás amellett érvel, hogy a narratív interjú módszerével is vizsgálható a térbeliség. Végül pedig az elemzett szövegekhez kapcsolva mentális térképeket is bemutat a szerző.