Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
Tér és Társadalom 10. 1996 s 1: 111-126
GYORS TÉNYKÉP
KISEBBSÉGI TÉR, RETARDÁLT VÁROSFEJL ŐDÉS
(Minority space, retarded urban development)
A. GERGELY ANDRÁS
Bevezetés
Megannyi nyugat-európai és hazai politológiai elemzés utal arra, hogy a rendszerváltás
orán, illetőleg már az 1989 el őtti jó néhány évben megroggyant a politikai hatalom
egitimációs bázisa, s a kollektív jólétre, igazságos elosztásra alapozott kommunista
'llamideológia elveszítette a lakosság nagyobb részének támogatását, s őt előidézte a
endszer permanens elérvényte]enedését, majd megbukását is. Ám ugyanezek az
lemzések arra is figyelmeztetnek, hogy a politikai hatalom megrendülése, a párt vezet ő
.zerepének hanyatlása együtt járhat diktátorok fölemelkedésével, katonai puccsok
ekövetkezésével, illetve azzal, hogy egy új politikai er őtér alakul ki, amelyben
lsődlegesen a nacionalista törekvések er ősödnek meg.
Ugyancsak több kelet-európai társadalomkutató látja úgy, hogy a XX. század végén,
ármily anakronisztikus legyen is ez, ismét meg fognak er ősödni a nemzetállamok, sőt
zélesedik a társadalmi bázisa nemcsak a nacionalizmusnak, az idegengy űlöletnek, de az
n. "biopolitikának", a faji alapon tájékozódó, mások másságát el nem ismer ő
llamnemzeti vagy csoportszint ű politizálásnak is.
Az alábbi írásban (éppen mert a fönt jelzett kérdések széleskör ű elemzése részben már
egtörtént) minderre nem fogunk részletesen kitérni. Mindezt csupán háttérként, a
omániai városok fejl ődésének nemzetközi politikai kontextusaként jelezzük, ugyanis úgy
éljük: szükség van arra, hogy egy ország vagy történelmi régió települési terének
ellemzéséhez számításba vegyük a földrajzi térid ő adott feltételeit, valamint a társadalmi
érszerkezet sajátosságait. Ez utóbbinak történetesen kiem elkedő jelentősége van a
'
árosok kialakulását, meger ősödését, szerepmódosulását és egész fejl ődését illetően is.
Ehhez csupán egyetlen magyar példát szabadjon idéznünk: a politikai rendszerváltozás
"pillanatában", illető leg az új politikai hatalom megválasztásakor mind a külpolitika és a
emzetpolitika, mind pedig az új hatalom által megnevezett fejl ődési célok azonnali
fontosságúvá tették, hogy fény derüljön a trianoni döntések revíziójának esélyére, illetve a
nagytérségi együttm ű ködés, az új politikai vezetés kooperációs szándékaira. S mint tudjuk,
az Antall-kormányzat a határok tiszteletben tartásának deklarálása mellett is számos olyan
külpolitikai lépésre szánta el magát, amelyekre a környez ő országoknak reflektálniok
kellett, s azonmód megváltoztak a határok menti készültségi állapotok, a szovjet
kivonulást követ ő katonai védő övezetek, s megváltozott az a városfejlesztési stratégia is,
amelynek korábban a szovjet birodalom szárnyai alatt más funkciója volt, mint most, az
Európához és a NATO-hoz csatlakozás nagy reményeinek korszakában.
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
112 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
Nos, a romániai politikai rendszerváltozás nyomán kialakult az állandó
döntésbizonytalanság az Iliescu-rendszer nemzetpolitikai, illetve kisebbségpolitikai
szférájában. Emlékezetes, hogy Marosvásárhely, majd Kolozsvár (s több más város is)
milyen módon váltak a nacionalista zavargások, rendszerváltási anomáliák, strukturális
átalakulások elszenved őivé. Emiatt is kérdés maradt, hogy miképpen tud egy új politikai
hatalom megfelel ő megoldást találni a társadalom- és modellváltozás negatív hatásainak
kiküszöbölésére. Úgy gondoljuk, a romániai település-átrendezés korábbi terveinek
végrehajtása megtorpant a Kondukátor látványos bukása miatt, de továbbra is fennáll a
kérdés, mennyiben maradnak érintetlenek a városok a jelent őségüket, súlyukat
meghatározó változások közepette. Vagyis, hogy mi folytatódik, milyen körülményeket,
feltételeket örökölt a mai romániai kormányzat és a Romániai Magyar Demokraták
Szövetsége, s milyen társadalmi-történeti tér állandósult az európai csatlakozási szándék
mögött, tehát milyen árat kell fizessen a romániai magyar társadalom a modernizációs
folyamat mai-holnapi szakaszán...?
Az erdélyi városhálózat térszerkezetét persze meglehet ősen nehéz csupán a
rendelkezésre álló historikus szakirodalom alapján megrajzolni. Különösen akkor, ha a
városok elhelyezkedését nemcsak egy rácsszerkezetre rajzolva, hanem azok súlyának,
fontosságának, igazgatási-jogi, gazdasági és kulturális-történeti szerepének
figyelembevételével, vagyis jelentőségük teljességével kívánjuk értékelni, továbbá, ha nem
a romániai városok, hanem specifikusan az erdélyi városok perspektíváit szemléljük. A
források hiányos volta miatt a kutató mindenesetre arra szorul, hogy más diszciplínák
tapasztalati anyagát, például a szociológiáét, a politológiáét, a kulturális antropológiáét,
vagy az esszé-riportok műfaját is figyelembe vegye — ezzel azonban parttalan vizekre
evez.
Egyszerűbben szólva: parttalan a fej l ődésre vonatkozó szakirodalom, ezért válogatni
kell belőle, s a szélesebb körű elemzésbe els ősorban a helyi kutatóknak kell
bekapcsolódniok, akik — mint ez köztudott — számos területen már jóval el őttünk járnak.
Amikor az alábbiakban a huszadik századi erdélyi városhálózatról beszélünk, három
metszetet próbálunk kirajzolni a lehetséges sokféle közelítés helyett. Az els ő a történeti
városok struktúráját, a városhálózat társadalmi térszerkezetét lenne hivatott bemutatni. A
második egy funkcionális metszet, amelyben a városok szerepének, értékének,
"funkciójának" e századi kérdésköréb ől villantunk föl néhány adalékot. A harmadik pedig
egy sor, a városi lét és a városok közötti kommunikációs kapcsolatok témaköréb ől
kiemelhető jelenséget vesz nagyító alá. Minthogy a városokról, a XX. századi
urbanizációs folyamatról és azon belül a magyar kisebbség léthelyzetér ől egy kisebb
kötetet publikáltunk (Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Budapest, 1988), számos
ott tárgyalt problémakört nem fogunk itt érinteni, s egyébiránt is úgy véljük, jó néhány
esztendei közös, az ott él őkkel és kutatókkal együttes kutatói tevékenységre lenne szükség
ahhoz, hogy a téma egészét kimerít ően áttekinthessük.
Szerep, méret, modernizáció
Definíció helyetti körülírással kezdenénk, amely részint szakmai kételyek egy sorából,
részint társadalmi-történeti tények miatti bizonytalanságok tömegéb ő l ered. A
városfogalom és a városi jogállásról kialakítható kép ugyanis valószín űleg éppoly gyakran
változik, mint a kultúrafelfogás, vagy a lokális társadalmi tradíciókhoz való viszony
definíciója. Empirikus kutatóként, és a városi társadalmak politikai viszonyainak
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
TÉT 1996 s 1 Gyors ténykép 113
elemzőjeként számos esetben találkoztunk a méretcentrikus, a lakosságszám alapján
minősítő, a megszerzett vagy kiérdemelt igazgatási jogokat történeti kritériumnak tekint ő,
Osetleg a legszükségesebb szolgáltatási funkciókat elemz ő, többnyire makrogazdasági
tátust mérlegel ő városfogalmakkal (Tagányi Z. utal számos ilyenre, 1991). De mint több
eles huszadik századi település- vagy Erdély-kutató (Egyed Ákos, Erdei Ferenc, den
ollander, Dankanics Ádám, Bácskai Vera, Bibó István, Szakály Ferenc, Leonardo
enevolo vagy Magyari Nándor László, Biró A. Zoltán és Bodó Julianna) számos
árosfogalom-gazdagító gondolatmenetéb ől tudjuk, a város sosem pusztán kerített házak,
édelmezhető lakóhelyek, igazgatási jogok, urbánus kiváltságok területe, szervezett
zolgáltatások, infrastrukturális ellátottság-többlet terepe, hanem egyrészt szerves
örténelmi és társadalmi kapcsolati kultúrák foglalata, kommunikációs aktusok — más
elepüléstípushoz képest — gyakoribb, sokszín űbb el őfordulási helye, a nagy létszámú
akossághoz képest arányosan nagyobb multikulturális vagy plurietnikus identitás
elyszt„e, valamint "a mez őgazdasági környezet függvényében érvényesül ő sziget" — mint
ankanits Ádám írja, és így tovább... Olyan társadalmi és történelmi tér tehát, amely épp
agyságánál, jelent őségénél fogva nehezebben tudja kikerülni, hogy mint egy népesség
'lettere, egyúttal valamiféle bázisa, kiindulópontja vagy célpontja legyen gazdasági, *
olitikai, hatalmi és egyéb törekvéseknek.
Éppen ezért bevezet őként egy szélesebb kontextusban, a romániai városok huszadik
zázadi történetének talán legf őbb tendenciáját próbáljuk megragadni. Ismereteink szerint
városhálózat kiépítése, s különösen a politikai igazgatás és a makrotervezés számára
tlátható nagy egységek kialakítása alapvet ően kettős célt szolgált illetve ötvözött magába:
yugati típusú modern társadalmat, gazdaságot és kapitalista piacot kialakítani, illetve
odern nemzetállamot építeni. Viszont mind a példaérték ű nyugati mintát követ ő fejlődési
él, mind a "civilizálatlanabb Kelett ől" elhatárolódni szándékozó politikai-gazdasági
örekvések els ő dlegesen a jellegzetesen "Duna-völgyi", "kelet-európai" vagy "balkánias"
zerepfelfogást tükrözték, amely valamiféle képzelt modernizálódás, európaiasodás
evében kereste saját helyét, és határozta meg a többiek hozzá való viszonyát. E téren
iszont egy jellegzetesen "kelet-európai kisállami nyomorúság" uralkodott Romániában is:
soknemzetiség űség, avagy a sokszínű etnikai tagoltság jelenléte, s ami ezzel együtt jár, a
emzetállami eszme szüntelen újraépítése és védelmezése. Példaként utalhatunk itt a mai
romániára, ahol a Duna bal partján bár a XII. század óta éltek bolgárok, örmények,
sidók és törökök, viszont ők éppen a francia fogantatású nemzetállami dogma átvétele,
övetése idő szakában, vagy utána lettek "idegenek" e tájon, s beolvasztandók az
llamalkotó nemzetbe; szintúgy Besszarábiára, ahol a szlávsággal való kontinuus
atárkonfliktus zárta ki szinte napjainkig a városiasodás és a polgárosodás lehet őségét; s
égül említhetjük Erdélyt, ahol ugyancsak a frontier jelleg, a védőbástya-szerep és a
züntelen revánsvételi törekvések akadályozták az együttél ő népcsoportok kulturális
zimbiózisát.
Városfejlődésről beszélünk az alábbiakban akkor is, ha annak akadályait soroljuk, ha a
isebbségi lét lehetetlenségeire utalunk, ha a megalomániás modernizációs lendület
mondhatnók: indulat) egyes jelenségeire vagy a természetes és mesterséges asszimilációk
olyamataira világítunk rá. A múlt század végén például, amikor az erdélyi magyarság
a ránya 28%-ról 34%-ra növekedett, ígen sok német, örmény és román asszimilálódott a
agyarsághoz. Számuk a városokban egyre n őtt, ugyanakkor egyes vidékeken (például a
ező ségen, Kolozs megye több területén és Alsó-Fehér megyében is) elkezd ődött a falusi
magyarság elrománosodása (elemzi Egyed Á., 1993). A századunk harmincas évei óta
i smételten újra meg újra nekilendül ő romanizálási hullám, amelyben programosan
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
114 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
hirdették a "Románia a románoké" eszmét, id ő vel kiegészült a modernizáció európai
stílusú, keményen központosított államhatalmi céljainak megfelel ően mindazzal, ami az
uralmi fenső bbségességhez kell. A kisebbségellenes román belpolitikában el őször a
politikai hatalom intézményeit, elbürokratizálódott apparátusait, majd az ország városait, s
végül az iparosított termelési struktúrát tekintették megszerzend ő eszköznek ahhoz, hogy
úgymond egy (pszeudopolgári) román társadalom kiteljesedését, "jogos" érvényre
juttatását szolgálják vele.
A városok kézbentartása mindig is kiemelked ően fontos volt a politikai vezérkarok
számára. A város mint populáció-koncentrátum, mint a hozott identitás elmosódásának
helyszíne pedig nemcsak fontos, de látványosan hatékony beavatkozási terep is. A
kisebbségellenesség megvalósítása részint nehezebb a falusi-külterületi társadalmi térben,
részint kevésbé fontos is a falusi társadalmi közegben, ahol az embereket nemcsak a
nemzetiségi identitás láncolja össze, hanem perszonálisabb kapcsolatok kötik, rokonsági
viszonyok tagolják, és belterjes munkamegosztási esélyek igazítják el a kollektív
viselkedés útjain. Viszont kit űnő asszimilációs lehet őséget nyújtanak a városok, amelyek
koncentrált terei az elvegyítésnek. A XX. századi Románia politikatörténetében ma már
sikeresnek mondható az a törekvés, hogy az állami tervcélok, a nemzetépítés és az európai
rangú felvirágzás minimális feltételei teljesüljenek. A rurális Románia "nemzetépít ő
elemeit" javarészt sikerült állami szolgálatba terelni, a nyelv és az értékrend romanizálását
sikerült megvalósítani. Ennek ára viszont az volt, hogy a városi életforma civilizatórikus
el őnyei, a városi térben hatékonyabban érvényesül ő homogenizálás során a modern polgár
helyett a m űveletlen tisztvisel ő, az alig polgárosodott vidéki, a lokálisan idegen
funkcionárius értékrendje és normarendje terjedt el — kizárva annak esélyét, hogy a
civilizált élet hétköznapi szokásrendje, a gazdálkodás, a háztartás, a lakás és a társadalmi
kapcsolatok kultúrája "hozott anyagként" megmaradjon, tovább éljen és gyarapodjon. A
XX. századi romániai városi kultúra tehát nem a városkörzet (a "Hinterland") és nem a
vidék sokszínű , hajszálerein keresztül kommunikációk gazdag hálózatát biztosító
komplexum maradt, hanem "idegenek" és kreált "ellenségek" (például a vállalkozók,
értelmiségiek, más hit ű keresked ők, polgárosodó iparosok) kényszer ű egymás mellett
élésének helyszíne, konfliktusaik fészke — végül is "suburbia" helyett alacsony rangú
lakóövezet, mesterséges sium lett. A városlakók arányának célszámok alapján történt
gyarapítása, s a városokba telepített vidéki népesség viszonya a már régt ől fogva
városlakókhoz ezért eredend ően kizárásos volt; például a városokba költöztetett falusi
románság java része kezdett ől ellenségesen nézte, hogy a vállalkozó, keresked ő-iparos
polgárság, többségükben "nem-románok" gazdagodnak, mindegyre kialakítják (vagy
alakítgatni-meg őrizni próbálják) "származási", kulturális vagy strukturális el őnyeiket, s
mert e téren már járatosabbak voltak, azonmód az európai agrárpiacba bekapcsolódó
gazdaságban értek el sikereket, amit azután a román nemzeti nacionalizmus ki is használt.
S ennek "hagyománya" immár évszázados: kezdve a múlt század negyedik negyedében
Dobrudzsából el űzött törökök, bolgárok, tatárok sorsával, az 1891-es havasalföldi, az
1899-es galaci és az 1903-as kisinyovi pogromokkal, folytatva az 1942 és 1944 között
kiirtott 315 ezer zsidó históriájával, egészen a hatvanas évekt ől a román rendszerváltásig
kiárusított németekig, akiknek a száma a történeti Erdély területén negyedére csökkent
1977 és 1994 között, valamint a húszas, majd a nyolcvanas években elüldözött
magyarokig. Mindvégig arról volt tehát szó, hogy a nemzetállami központosítási törekvés
nem tűrhette az er ős bástyákat, a polgárosult városi öntudatot, az etnikus másság
fellegvárait, s inkább el űzte, kiirtotta, eladta azokat (például a szászokat, zsidókat), akik
nélkül utóbb a román történelem is veszteséges marad majd.
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
TÉT 1996 s 1 Gyors ténykép 115
A másság, az öntörvény űség elnyomása nem csupán ideológiai cél, hanem annak
készeként hatékony társadalomformáló eszközök alkalmazása is. A romániai városok
örténelmi polgári társadalmának "bűnbakká" tétele, leigázása mint jelenség azért
angsúlyozandó, mert e tekintetben a magyar történeti gondolkodásban mély gyökeret
resztett Erdély-Tündérország "mesebeli" helyzete csupán néhány specifikumában volt
ülönb, mint a többi romániai városé. A kulturális másság intoleráns kezelése például
inden tájon megnyilvánult: csupán futó említés essék azokról az "idegenekr ől", akik —
int Havasalföldön az örmények és a görögök, Moldvában a zsidóság fels ő rétege,
ukarestben a szászok és a székelyek, Constantában a törökök, és így tovább — a maguk
tnokulturális másságával hívták ki a román hatalom ellenszenvét, de mellettük szintúgy
'bozgornak" minősültek a protestánsok és egyéb más vallásúak is, ami jelenségként nem
gyéb, mint a kulturális intolerancia és a lassú, kitervelt genocídium régi hagyománya
zen a földön.
Mint a kelet-európai kisállamok története, a románoké is revánsok, területfoglalások és
ontok története. A perem-európai, határövezeti léthelyzetbe került városok lakosságával
'pp ezért egy univerzális konfliktushelyzet stabilizálódott: vagy részesei lesznek az
urópa peremére felkapaszkodó román törekvéseknek — de akkor a nemzetállami céloknak
s engedelmeskednek —, vagy pedig fölmorzsolódnak a mesterkélt és er őltetett
odernizációs folyamatban, akkor viszont részben meg őrizhetik relatíve kedvez őbb
gzisztenciális helyzetüket.
A valóságban persze nem volt valódi választási lehet őség: az államilag irányított etnikai
isztogatásokat nyelvi-kulturális, igazgatási, gazdasági, strukturált népességtelepítési,
emográfiai eszközök szolgálták, amelyek lassan bár, de elérték hatásukat. A történet
iszont egyértelmű en arról szól, hogy nem kell mindenkor "Endlösung" és holocaust a
épirtáshoz, megteszi a városfejlesztési vagy településpolitika is. Igaz, Romániában sem
önnyen történt mindez: Dobrudzsa az 1880-as évekt ől egy emberöltő alatt minősült át
'ősi román földdé" a katonai adminisztráció eszközei és az őslakosság kifüstölése útján;
alac, Braila és Constanta elrománosítása is sikeresen végbement egy fél évszázad alatt
1878-1928). Mindez azonban már nem volt ilyen egyszer ű a trianoni békekötést követ ően
lcsatolt magyar területeken, bárha itt is éppúgy tömegesen telepítették le a határövezeti
'tartalék" földeken a messzir ől hozott román parasztokat, éppúgy lehetetlenné tették a
árosok térbeni kapcsolatainak továbbélését, éppúgy kialakították az ágazati politikák (a
áros-, az iskola-, az egyház-, a katona-, a közlekedés-, a gazdaság-, az egészségpolitika)
peciálisan kisebbségellenes hatásmechanizmusait. Ennek ismert következménye volt
rdélyben — ahol a romániai városlakó magyarság körülbelül egynegyede élt —, hogy az I.
ilágháború utáni korszakban, alig fél évtized alatt ki űztek mintegy félmillió (413 ezer)
agyart (közülük 197 ezer repatriált Magyarországra), illetve 127 ezer magyar nyelv ű
sidót, majd a II. világháború idején is áttelepült több mint százezer magyar és mintegy
1 10 ezer zsidó. S mint ahogy az menekül ő népek esetében lenni szokott, a kirajzó
épesség a tanulni vágyó, vagy a perspektívájukat vesztett fiatalokból, a jól pozícionált
agy szabadgondolkodású értelmiségiekb ől, a képzettebb, aktívabb, vállalkozó
épességből állt javarészt, s e kivándorlási hullám igen nagy mértékben a városokat
újtotta. (Kés őbb, ha nem is azonos nagyságrendben, de a nyolcvanas években ismét a
állalkozó, jobbat remél ő, konvertálható tudással rendelkez ő népesség indult útjára —
'mde ne vágjunk az események elébe...).
A románosító nacionalizmus az erdélyi, a bánsági és a partiumi városokba telepítette le a
egyeken túlról hozott munkaer ő-fölösleget, nagyságrendben a kifüstölt százezrek
sokszorosát. A nagyarányú mobilitást elszenved ő városok ebbe az invázióba, s az ezt
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
116 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
gazdaságpolitikai szinten kísérő ipari modernizációba valósággal belerokkantak,
lezüllöttek, ellumpenesedtek, átmeneti zónává vagy egyszer űen csak balkánivá váltak
(ahogy Beke György interjújában a filozófus Tóth Sándor min ősíti a folyamatot, lásd Beke
1994). Vagy ha nem is így történt minden esetben, szerves piaci, gazdasági, kooperatív
kapcsolataikat elszaggatta ez a migrációs özönvíz. A forszírozott iparosítás, majd az
elhatalmasodó ipartelepítési őrület, a "szocialista városok" kialakítása egyes esetekben
megtízszerezte az I. világháború utáni lakosság létszámát (hadd utaljunk itt például
Csíkszeredára és az ottani szociológus-antropológus csoport kutatásaira, amelyek szerint
ez Szeredán is így történt); s ha más nem, hát a városok új külvárosai elszigetelték-
elvágták a városok szerves kapcsolatait a városkörnyéki településekkel. A beköltöz ő, az
elmenekültek helyére került els ő generációs munkásság (nagy része az els ő hullámban még
nem is a bennszülöttekt ől eltérő nemzetiség ű volt, de a második-harmadikban már igen, a
hetvenes-nyolcvanas években) jobbára új városi lakótömbökben, panelekben kapott
helyet, ahol lehetetlenné vált a tradicionális társadalmi kapcsolatok fenntartása és
továbbépítése. A népességmozgás eredményeként a városok történelmi polgársága egyre
jobban elveszítette társadalmi hatékonyságát és pozícióit, megváltoztak a társadalmi
struktúra arányai, valamint radikálisan átalakult a régi városok szociális terét reprezentáló
adminisztratív igazgatási apparátusok és gazdasági vezérkarok összetétele is. Ez utóbbi
nómenklatúrával és az új uralkodó osztályokkal már az I. világháború utántól szembekiáltó
ellentétbe került az amúgy is összetöpörödött városi középréteg, amely hagyományosan a
városi életforma hordozója, éltet ője volt. A kis- és középvárosok egész bels ő világa,
tényleges és szimbolikus kozmosza, az épületek, a terek, a közutak típusai, a nyilvánosság
színterei is két élesen elüt ő, jószerivel minden téren szembenálló szférára estek szét: a régi
belvárosi és az azt körülvev ő lakótelepi panel tömbre, míg másutt a családi házas
kertvárosi és az iparvárosi zónára. Éppígy elkülönültek a társadalmi tér nagyobb szerepl ő-
csoportjai: századunk második felében már a szocializmus "fehérgalléros" apparatcsikjai
adták a kvázi-középosztályi réteget, és a preurbánus tömegek képezték a kékgalléros
népességet, s így ketten jelképezték a nagytársadalom lokális "egységességét".
(Természetesen kiegészülve egy-egy város népességének harmadát-felét is kitev ő falusi
ingázókkal, akiknek identitásáról majd történeti távlatból fogunk b ővebbet tudni, ám nem-
városi jellegük teljességgel nyilvánvaló volt és maradt.)
A szocialista korszak fejl ődés-hozsannázó politikai, ideológiai és "tudományos" érvei
ellenére azt kell mondani, hogy a beépített városi tér használatában (minden
szociálpolitikai sikeressége és homogenizáló hatása dacára) több rombolási és újjáépítési
hullámot, több funkcionális alapelvet, és számos struktúraképz ő mechanizmust lehet
megkülönböztetni, amelyek végs ő soron nemcsak a beköltözöttek és a bennszülöttek
konfliktusos viszonyáról árulkodnak, s nem csupán a kollektív tudás, a tradíció vagy a
hagyományfosztás eseménysoráról tájékoztatnak, hanem arról is, hogy a városok
eszközfunkciója mit jelképez a politikai döntéshozók számára. Durván leegyszer űsítve — s
főként a II. világháború utáni romániai politikai vezetés szemléletmódjára utalva — azt
lehet mondani, hogy a városok egyenként és kijelölt területi funkciójuk szempontjából is
grandiózus társadalmi kohóként definiálódtak, amelynek célfeladata a modern román ipari
állam munkástömegeinek kiszolgálása, eszközfunkciója pedig a társadalmi homogenizálás
térbeli koncentrálása és intézményes meggyorsítása volt. A romániai településfejlesztési
tervek, amelyek a nyolcvanas évek végén a tizenhárom ezer falusi településb ől hét-
nyolcezret felszámolásra ítéltek, és öt-hat millió ember átköltöztetésével számoltak, már
csak a nagyívű fejlődésvonal betet őzései lettek volna... Ám a városnöveszt ő tervek
léteztek és hatottak már korábban is, más módon. Az 1968-as új adminisztratív területi
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
ÉT 1996 s 1 Gyors ténykép 117
felosztás például, valamint id őben előtte és utána is számos formális átrajzolás jobbára
rnegyényi, tájegységnyi, olykor országrésznyi terület igazgatási-felügyeleti alárendeltség-
változtatása formájában is azt a távlati tervet szolgálta, hogy az ország népességének
' arányos" elosztása, nemzetiségi, vallási, társadalmi identitástudatbeli egységesítése
ondhatni intézményes tradíciófosztása) könnyebb és sikeresebb legyen.
tA hagyományaitól, társadalmi és területi, családi és származási kapcsolataitól
i
lnyegében megfosztott, majd térbeni mozgásában is intézményesen korlátozott népesség
'
indenütt a világon törvényszer űen kisebb ellenállást mutat a megváltozott környezetben,
nehezen megszemélyesíthet ő beépített térben, a kulturálisan "holt vidéken", amely nem
ínál egyéb identitás-lehet őséget, mint a lakótelepi vagy üZemi környezet által
iztosítottat, amely megakadályozza a térbeli kapcsolattartást, amely a városlakó
étköznapi létének minden elemét egyetlen gazdaságpolitikai cél el ősegítésének rendeli
lá. Így volt ez Délkelet-Ázsiában, Dél-Amerikában, Észak- és Kelet-Európában egyaránt.
indez egy gazdaságpolitikai és ideológiai célnak felelt meg, amely (mint az egy
vszázaddal korábbi erdélyi modernizáCió során is) a társadalmi embert intézményeket
ordozó funkcióként kezeli, s ekként az csakis tömegeiben érdemel uralkodói figyelmet,
isebb közösségeiben, vagy a személyiség szintjén nem. Igaz ugyan, hogy az ilyen típusú
jlő dés végeredményeként majd — egy modern román társadalom helyett — csak egy
rctalan és strukturálatlan tömeg alakul ki, de ez legalább nem okozhat hatalmi-politikai
zinten kezelhetetlennek érzékelt etnikai, rétegz ődési, kulturális sokkokat... A megváltozó
zerepű városok pedig formátlanul szétterülnek, elveszítik karakterüket és meghatározó
épességüket ebben a dics ő modernizációban, amelyben a szent cél szentesíti az eszközt —
e mi tagadás, a modernitás ingájának (Heller Ágnes) mozgásában ez is valahol az
' egyetemes" és specifikus román jöv őcélok számlájára írandó...
Visszafogott kisebbségiség és meglódult városforradalom
A városhálózat az 1. világháború utáni korszakban, mint azt Egyed Ákos kiváló
Temzéseib ő l (1981) és Dankanics Ádám munkájából (1983) is tudjuk, a hagyományos
parok, a céhes mívesség, a piaci kapcsolatok, a városi t őkeképző dés, a vasutak és a mobil
unkaerő révén kialakuló kezdeti kapitalizmus terméke lett. A kereskedelmi és ipari t őke,
Monarchia és a távolabbi Nyugat piacai, a viszonylag folyamatos erdélyi iparosodás és a
IX. század közepétő l folyvást erősödő kereskedelem el ősegítette, hogy az ipari
agyományokkal rendelkez ő, piaci vagy közvetítő szerepű városok dinamikus
övekedésnek induljanak. A háború el ő tti kapitalista korszak iparosítási mutatói alapján a
agyvárosok (Temesvár, Brassó, Nagyvárad, Kolozsvár, Arad és Nagyszeben) emelkedtek
i a maguk gazdaságföldrajzi lehet ő ségeivel. Java részük törvényhatósági város is volt,
gy évtized alatt közel száz százalékkal gyarapodó ipari nagyvállalat-számmal
: 123 4 242), közel ötven százalékkal emelked ő alkalmazotti létszámmal
N: 10.919 4 19.445), s mellettük volt még több mint 15 ezer kisebb cég, a t őkés
parosodás jobbára kézműves műhelyei. A nagyvárosokat követte az er ősen iparosodott
árosok sora (Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Lugos), valamint a rendezett tanácsú
árosok köre (köztük is legkivált Brassó és Nagyszeben, továbbá Beszterce,
ézdivásárhely, Máramarossziget, Nagykároly, Segesvár, Szilágysomlyó, Karánsebes,
zászrégen, ahol minimum hat, de a legnagyobbakban 46 gyár is m űködött). Egyed Ákos
osszan sorolja az 1-5 gyárral rendelkez ő városokat, s megállapítja, hogy a folyamatos
parosodás a demográfiai magatartáson, a népesség tagozódásában, a foglalkozás-
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
118 Gyors ténykép TÉT 1996 • 1
szerkezetben, a városi és a vidéki népesség arányaiban is megmutatkozott. A városi lét
vonzóereje nagyon nagy volt, a lakosságnövekedés mértéke a századfordulón mintegy 21-
26%-ot ért el, s a hat törvényhatósági város összlakosságának alig negyven százaléka volt
helybeli születés ű , húsz százaléka települt be a megye területér ől, a többiek (37%)
máshonnan jöttek, s e betelepült népesség több mint fele faluról érkezett. Akkora városok,
mint Temesvár vagy Kolozsvár, népességének 43%-a származott helyb ő l, a többiek mind
betelepültek. E vándormozgalom egyben arról is szól, hogy a gyorsan iparosodó
vidékekrő l kevésbé, a gyorsan szaporodó falusi lakosság (f őként a román falvak népe)
képviseletében jóval többen lettek városi lakossá. Kialakult az a helyzet, amelyben a
legjelentő sebb 24 város népességének 63%-a (1900-ban) magyar nyelv űnek vallotta
magát, a városok lakóinak egyharmada ipari foglalkoztatott lett, további 10%-;J
kereskedelmi-közszolgálati funkcióba került, s minél nagyobb volt egy város,
szükségképpen annál kisebb lett az őstermel ő, mezőgazdasági foglalkozású népessége.
A közepes és kis városokban mindez kisebb mértékben zajlott így, ezekben nagyobb
tömegű maradt az agrárnépesség is, s ő t egyes városkákban (Kolozs, Gyergyószentmiklós,
Szilágysomlyó, Szászsebes) meg is haladta a lakosság létszámának 30 százalékát, és
számos további városban (Sepsiszentgyörgyön, Hátszegen, Medgyesen, Segesváron,
Tordán) ugyancsak 23-28% maradt. Ezek a kisvárosok, ellentétben a nagyobbakkal,
majdnem önellátók voltak, habár a civilizációs fejl ődésben még messze elmaradtak a
fő iskolával, egyetemmel, kórházakkal, kulturális intézményekkel, egyletekkel,
színházakkal, telefonnal, távolsági közlekedéssel, orvosi szolgálattal és csatornázással
ellátott nagyobb településekt ő l. A világháborúig szinte minden jelent ősebb város áttért az
elektromos közvilágításra — ami persze csak igen válogatott keveseknek jelentett pótlékot
a falusi közösségbő l való kiszakadásért, a napszámos létért és bizonytalanságért, a
kényszerűen megváltoztatott életmódért.
A városok (28 erdélyi város) egzisztálását biztosító igazgatási rendszer (sőt a
parlamenti váltógazdálkodásra épül ő alkotmányos intézményrendszer és a nemzetinek
kikiáltott, modernizáló agrárpolitikájával egész korszakot meghatározó liberális
kormányzat, továbbá a Nemzeti Parasztpárt is) a két világháború között a
területrendezések, az 1921-es földreform következtében megnövekedett kistulajdonosi
rétegek háttérbe szorítása, a nyelvi és etnikai numerus clausus, valamint a
kisebbségpolitikai kényszerek eszközével kívánta létrehozni azt a "kultúrzónát", amelynek
vezérkara, karöltve a Kárpátokon túli kispolgári-kisgazda identitást nemzeti értékrendként
népszerűsítő kormányzattal, egyaránt a régi Románia eszméit képviselte. Az igazgatási
szervezetrendszer következésképp mind a magyar agrárproletárok, mind a gazdasági
reform által sújtott magyar közép- és nagybirtokos réteg, mind pedig a városi cselédnek
szegődők körében lényegében azt a belső kolonizációt valósította meg, amelynek
következtében a harmincas évek elejére az erdélyi városok többségének lakosságában a
románok kerültek túlsúlyba. 1930-ban az erdélyi népesség 82,7 százaléka lakott falun,
17,3%-a (958.998 lakos) városon, s a városi magyarok különösen nagy hányada
részesedett a kereskedelemben, viszont ugyancsak részese volt az alkalmazotti rétegek
körében, az értelmiség tagjai közt mindama diszkriminációnak, amely kés őbb a II.
világháborús szereptévesztéshez vezette az országot.
Az elmondottakból következik, hogy az erdélyi városhálózat 1919 után fokozatosan
elveszítette korábbi társadalmi-térbeli struktúráját, s a városok szerepváltozása,
térerőssége is egyaránt lehet ővé tette, hogy a románság terjeszkedésével párhuzamosan az
arisztokrácia egy része, a vállalkozóképes magyar városlakó népesség, valamint a
bányászati, ipari foglalkoztatott (többségében magyar) népesség elmeneküljön, és a
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
TÉT 1996 s 1 Gyors ténykép 119
lytonosan nehezített nyelvi-kulturális-kommunikációs helyzet következtében az
ialrománosodás is megvalósuljon. Kell ő tőke és gazdasági önállóság hiányában (tegyük
ozzá, hogy az ipari termelés, a beruházások és az új üzemek java része külföldi
dekeltségű volt) a polgárosodás éppúgy visszamaradt, mint a Monarchia keleti felén
ásutt is, csak éppen az átlag analfabétizmus volt itt magasabb az Erdélyt ől nyugatabbi
t rületekhez képest.
Ehhez a folyamathoz járult hozzá a II. világháború utáni gyakori területbeosztási
jászervezési gyakorlat, amely — előbb a mechanikus szovjet rajon-elméletet követve — a
omplex tervezési-gazdasági-közigazgatási felügyelet és az er ősen centralizált irányítás
iépítését szolgálta, kés őbb pedig a már kialakult területi aránytalanságokra hivatkozva
( éldaként a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozására és fölszámolására érdemes
utalni) a regionális érdekek kordában tartásával és a területfejlesztési gyakorlat
minisztratív er őmegosztó taktikájával az autarkia modern változatát alakította ki. A
t rületi politikai célok a hatvanas évek közepét ől a nagy térségi egységek
ánytalanságainak csökkentését hirdették, ám voltaképpen a falu/város különbség, a
s egregáció, a főleg központi adminisztratív döntésekkel kézben tartott, redisztribúciós
t chnikával ad hoc módon kezelt térségi feszültségek elmaszatolása volt a hátterükben. A
alós érdekmozgások, a lokális célok és a helyi társadalmak szerepének megváltozása ett ől
ezdve lényegében már a polgári modernizációs vágyak, a polgárosodási igények és
t 'rekvések lehetetlenségében fejez ődtek ki. A városok autonómiájának kérdése bár már
920-ban fölmerül, és 1946-ban ismét szóba kerül, végs ő elutasítását csak a hatvanas évek
égétől kapja meg. Innentől pedig a történet már ismer ős .a tájékozódó olvasók, és az ott
lők számára.
A funkció és a térer ősség
A közel egy évszázada tartó iparosítási és növekedési hajsza ciklikussá teszi a városokra
irón térségi szerep érvényesítését. A nemzeti szint ű autarkia (és helyi "lebontása", területi
nkciók szerinti "részesedése") egyfel ől a szovjet befolyástól és a nyugati függést ől nem
eghatározott fejl ődési harmóniát szolgált volna elvi szinten, másfel ől pedig egy elavult
tolérési modellbő l következett volna, a központi tervek szintjén éppen a nyugati fejl ődés
' lepipálásával", iramának felülmúlásával. Javarészt ezt a két célt szolgálta az er őltetett
árosnövekedés. A növekedés maga azonban felemésztette a mez őgazdasági tartalékokat,
növekedéshez szükséges importjavak forrását, a kereskedelmi és szolgáltatási bázist,
ntotta tehát a megvalósuló "modernizáció" értékét.
A városok központilag kijelölt funkciója és a városi társadalmak szerkezetének
üntelen módosulása ugyancsak az integrálódás funkcionális megvalósítását szolgálta —
olna. Ennek sikerére azonban már nem került sor — bár a folyamatnak még nincs vége.
Az urbanizációs folyamatoknak nemcsak Romániában vagy Erdélyben szükségképpeni
elejárója, hogy a történelmi városi közösségek felbomlanak és elt űnnek valamely
lérendelt modernizációs cél érdekében. E tendencia Erdély városait illet ően is fennáll;
égis, a romániai magyarság történetében először századunk hetvenes éveire jutott el
da, hogy — eltér ően a többségében tradicionálisan városlakó németekt ől, zsidóktól és
rményektől — létszámát tekintve többségében városlakóvá vált. Előzményként kell
mlíteni nemcsak a városok történetileg kialakult és újonnan ehhez hozzáépült struktúráját,
anem azt a nagyarányú mozgást is, amelynek segítségével az erdélyi magyar városi
kosság (az ország egészére is jellemz ő) mobilitási és urbanizálódási folyamat
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
120 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
eredményeképpen lett városi lakos, párhuzamosan azzal, hogy a századforduló erdélyi
városi népessége kicserél ődött. Ebben különféle városi funkciók és eltérő térerősségű
vonzások is szerepet kaptak, amiért például ismét jelent ős létszámú magyar lakosság
költözött Brassóba, Medgyesre vagy Segesvárra, más helyütt viszont jelent ősen csökkent a
városlakó magyarság aránya.
Ha az erdélyi városok funkcionális szerepét vizsgáljuk, nem tekinthetünk el attól az
összehasonlítási lehet őségtől, hogy mi tapasztalható e téren Európa más tájain. Tudott
dolog, hogy a volt szocialista országok városodottsági szintje elég magas, de Romániáé
mégis gyönge. A nemzetközi statisztikák szerint a román társadalomban a nem
mező gazdasági népesség aránya 1965-70-ben mintegy 40% volt, az aktív keres őkhöz
viszonyított ipari dolgozók számaránya 20,7%, a városi lakosság aránya a népesség
egészéből 40,1%. (Forrás: FAO Yearbook 1969, Roma, 109. o.). Egybehangzó adatuk
szerint a 20.000 léleknél népesebb településeken él ők aránya 1920-ban 12%, 1940-ben
18%, 1960-ban 21% volt; vagyis 1920 és 1960 között mintegy 9%-os volt a növekedés.
A városodottsági szintet tekintve: a városlakók aránya 1950-ben 25,6% volt
Romániában, 1970-ben pedig 38,9% (Musil, J.—Link, J. 1972). Az ENSZ 1920-2000 közti
népességstatisztikai adatai szerint Romániában (és a szocialista országokban) a népesség
városba tömörülése az európai ütemnél lassabban halad, s a városkoncentráció megkívánta
ellátási szint szempontjából még így is alacsonyabban áll Románia, mint azt az
iparosodottsága indokolná. Mindez olyan fejl ődési egyensúlyhiányhoz vezet, amelyet a
késleltetett, ám gyors ütemben kialakított, mesterséges urbanizáció magyaráz. Minél
nagyobb a koncentráció, annál lassúbb a népességnövekedés aránya, annál lassúbb a
falusiak városba vándorlása — vagyis a folyamat a városok normál funkciói, az ellátási
hatékonyság, a kulturális és szolgáltatási fölény szempontjából éppen hogy romlanak,
nemhogy javulnának. A város szimbolikus vonzereje csökkenni, majd zuhanni kezd, értéke
számos más hátrány miatt is igencsak romlik. Ráadásul a beruházási igények és a
népességnövekedés így egyre kevésbé engedi az infrastruktúra fejlesztését, ezért lelassul a
városnövekedés is, telít ődnek a lakások, a városi mentalitású munkásság helyett ingázók,
alulkvalifikált tömegek lepik el a városi tereket, sokasodnak a családszociológiai
problémák, a hátrányos helyzet ű népesség aránya hatványozódik — következésképpen
nagyobb területi egyenl őtlenségek alakulnak ki, a telít ődő ipar és a munkaer ő-gazdálkodás
központosítottsága retardálja a gazdasági potenciált, szétszórja a fejlesztési energiákat,
pazarolja a beruházási er őket, megosztja az infrastruktúra terhelését, s mindez visszahat a
makrogazdaságra, a településfejlesztésre és a városi funkciók kiegyensúlyozott
működtetésére (b ővebben elemzi mindezt Musil és Link, 1973).
Ennek az elmaradásnak a pótlására, a kívánatos európai szintű városodottság elérése
érdekében tervezték a román politikai vezérkarban, hogy a mez őgazdasági népesség 12-
15%-ra csökkentésével a városlakóknak 1990-re az össznépesség 65%-át kell kitennie
(lásd az RKP 1979-es, XII. kongresszusának irányelveit). Ekkor már túl voltak azon az
időszakon, midőn a hatvanas évek közepén mintegy hatmillió állampolgár, az
össznépesség közel egyharmada élt más helyen, mint ahol született, s a nagyobb városok
népességének átlag 65 százaléka nem ott született, ahol éppen lakott. Hovatovább annak a
tíz és félmillió léleknek, aki 1978-ban már városban élt, negyedrésze az 1968-78 közötti
évtizedben költözött be...
A számmisztika hatása épületes volt: Romániának 1938-ban 139 városa volt (a mai
határokat számítva), 1948-ban 152, 1957-ben 154, 1965-ben 184, 1975-ben 236, 1980-
ban 265. A tervek szerint 1990-re 635 várost kellett volna kialakítani, az ezredfordulón
pedig a 700.-at kellene majd fölavatni...
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
TÉT 1996 s 1 Gyors ténykép 121
Ennek az extenzív folyamatnak végül is mind Romániában, mind Erdélyben egyenes
licövetkezménye lett a városok történeti szerepének, funkcióinak elmosódása,
Olszámolódása, romló térer őssége. A bányászati, az ipari, a közvetít ő-kereskedelmi, a
édő, a határmenti (frontier) funkció épp a túlterhelést ől, a ráépülő makrogazdasági vagy
ás szerepekt ől egyre inkább kezd eltérni, s a központi tervezésnek kit űnő eszközül
zolgál a népesség homogenizálása, jellegtelenítése szempontjából: Vélekedésünk szerint
I. világháború utáni várostörténeti korszakban jószerivel két, historikusan alapozódott
nkció maradt, amelyet nem, vagy nem végletesen változtattak meg a kialakuló új
ciók. Az egyik a történelmi Erdély kulturális központjainak (Marosvásárhely,
olozsvár, Brassó stb.) továbbél ő kulturális misszió-szerepe; a másik a frontier jelleg, a
atármentiség, az interkulturális zóna közvetít ő és puffer-jelleg ű szerepe. Az 1920-ban
ijelölt határok "a román etnikai terület legmérsékeltebb nyugati határát" is jelentették
mint ezt Tatarescu külügyminiszter 1946-ban kifejtette), amely mellett Románia
azdastgilag is nélkülözhetetlen sávja fekszik... S bár Erdély területének csupán négy
zázaléka ez a sáv, de itt élt 1946-ban viszonylag kompakt egységben a lakosság 8,5
zázaléka (az érintett népesség, a mintegy 300.000 lakos 67%-a magyar volt), valamint e
atársávba esik Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti, amelyek mind közlekedési, mind
özigazgatási, mind gazdasági és kulturális szempontból kulcsfontosságúak,
ranszmissziós szerep űek (lásd Balogh S. 1987).
Ugyancsak a városi funkciók megváltozása, illetve az ötvenes-hetvenes években
étrehozott "bolygóvárosok" (vagy inkább Mumford kifejezésével: "antivárosok")
zámának gyarapodása indokolta, hogy a várostervezési, településfejlesztési célokat
dminisztratív rendszabályokkal egészítsék ki. A permanens osztályharcnak ezek a kés ői
s vidéki utóvédharcai, az osztályhatárokat elken ő és a társadalom nagyobb egységeit
gybemosó, az életvilágok eltéréseit és a társadalmi érdekellentéteket felülrétegz ő "csinált-
árosi" szerepkör kimunkálása lényegében a látványos területi koncentrálásnak, az
gazgatási-tervezési megalomániának adott terepet. S nem utolsósorban a fölszámolni
ívánt falusi, alulfejlett települések gondjának átalakítása teljesítménydúc sikerré — ez
ehetett az abszolút prioritást élvez ő legfőbb pártfeladat. "A hetvenes évek végén
gyszerre ment végbe a népesség tömörülési folyamata, valamint a településállómány egy
észének elaprózódása, egyben leépülése is." — írja Vofkori László az Udvarhelyi-
edencében zajló változásokról, amelyek során a városhálózat a maga térségi szerepével,
azdasági és funkcionális differenciálódásával 1977-ben már az összlakosság 42
zázalékát tömöríti. De ugyancsak Vofkori szerint Székelyudvarhely és közvetlen
örnyéke között a hatvanas évek végéig nem alakult ki er ősebb vonzás, mert a városnak (a
etelepültek nagy száma és az ipartalanság miatt) magának is volt munkaer ő-fölöslege, s a
árost övező rurális zónában (ahol mintegy nyolcvan, különböz ő nagyságú település van)
keres ő képes lakosság 50-80 százaléka még a mez őgazdaságban dolgozik. S őt, a városba-
elepülés folyamatában a bevándorlók kénytelenek megtorpanni a küls ő övezetekben, ahol '
sak részben biztosítottak a városi életforma lehet őségei — vagyis a városiasodási
olyamatot nemhogy segítené, inkább fékezi a betelepül ők nagy száma ( Vofkori L., 1979.
74. o.).
Szintén Vofkori utal arra, hogy a városba költözés szubjektív indoka leginkább az
letmódváltás, a városi munkahely megszerzése, vagyis a státusemelkedés, amelynek
rdekében a bevándorló lemond agrár-életformájáról, háztáji gazdaságáról és a városi
'letmódra próbál áttérni. Az elemz ő mindezt biztató jelnek véli, hiszen becslése szerint az
gykor domináns szerepet játszó agrár-falusi települések az elkövetkezend ő évtizedekben
indinkább kiszorulnak a településállományból, s el őbb vegyes, kétlaki, majd urbánus
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
122 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
településekké alakulnak át (i. m. 278. o.). Úgy gondoljuk, hogy az igazgatási vagy a
gazdasági szerep kialakítása "fejletté" tehet egy települést, ám nem "teremt" legott
"modern" társadalmat, ami pedig az egész politikai presszióval el ősegített
népességmozgás fő célja volt. Mi több, abban a "posztmodern" értelemben, amely szerint
a modern társadalmat, ha nem adott számára a valamely tradícióhoz való ragaszkodás
lehetősége, éppúgy fenyegeti az értékromlás, az elidegenedés, a politikai, a kulturális, a
piaci, az innovációs közömbösség. E posztmodern értéktérben a köt ődés, a szokásrend és a
lokális kapcsolatok gyöngülése vagy elveszítése még keservesebb és hosszabb távra még
elő nytelenebb változásokkal jár. Egyszóval az er őltetett városiasodás, városiasítás épp a
"nemzeti célok" gyöngüléséhez vezet — igaz, amíg e célok korántsem világosak vagy
érvényesek, addig mindenképpen eléri azt a hatást, amely a társadalom kézbentartásához,
kezeléséhez, manipulálásához elegend ő . S igazán nehezünkre esne azt bizonyítani, hogy a
román politikai vezet ő köröknek, s különösen a Romániában kulcsfontosságú erdélyi térség
felügyeletével megbízottaknak nem éppen ez volt legf őbb érdekük.
Térbeli koncentráció, települési interakció, kommunikációs tér
Ha nem követjük tovább a pártpolitikai és igazgatáslogikai szempontú romániai
városfejlő dést, hanem arra a kérdésre koncentrálunk inkább: mi értelme, mi célja, mi
haszna van a városoknak — talán közelebb juthatunk az urbanizációs szakasz
"jelentéséhez" és értelméhez.
Az már világosan látszik, hogy megtörtént folyamatról van szó, s függetlenül attól,
mennyire tarthatjuk retardáltnak a jelenlegi szintet, vagy mennyire lehetünk elégedettek, el
kell merengeni mindennek jelent őségén, hasznán és álságain. Értékelésünk szerint a
modernizációs célok nevében kierőszakolt folyamat éppen ellenkez ő jére fordult, ha a
társadalmi térben bekövetkezett változásokat szemléljük. Relatíve több városi kultúráért,
egy "modern" civilizációért indult maga a folyamat, de eredménye a városiasság illúziója,
szociálpolitikai és mentálhigiénés krízis, városökológiai katasztrófa, mértéktelen
méretnövesztés és a beépített tér gigantikus lerablása volt. Szerves lét helyett gyökértelen
és kapcsolat nélküli idegenség, akkulturáció helyett a térbeélés lehetetlenségének élménye,
otthonosság helyett a panel-reprezentativitás és élettelenség, megszemélyesített környezet
helyett identitáshiány. S őt, ha lehet pozitív hatásként említeni: a nivellálódási folyamat
eredménye az lett, hogy a városokba betelepül ő, jobbára falusi népesség
"visszaruralizálta" a városszéleket (mint err ől Semlyén István ír aprólékosan, továbbá
Magyari Nándor László és Bodó Julianna hoz kit űnő példákat Csíkszereda városlakóinak
"mentális térképei" alapján), vagyis a folyamat újratermelte a vidéki-falusi környezet
kicsinyített mását a város szélén, és a falu ilyetén "behozatalával" a politikai hatalom által
elorzott társadalmi-földrajzi teret szimbolikusan visszafoglalta. E kulturális ellenállás már
csak azért is érdekes, mert példát nyújt a modern városi lét, az "újrapolgárosodás" egy fals
lehetőségéről és arról a mentális távolságról, amelyet a totális hatalom
megnyilvánulásaival szemben a polgárosodó (kisebbségi) népesség saját érdekében
kialakít.
Vagyis az erdélyi városfejl ődés legutolsó, a XX. század harmadik harmadában
végbement szakaszáról kevésbé szólhatunk mint új városiasodásról; inkább talán
"elvárosiasodott" területekr ől beszélhetünk, amelyeken az átlagon felüli népességszám, az
ipari tevékenység miatti tömörülés, az életformaváltó s űrű södési folyamatok a jellemz őek,
nem pedig a hagyományos, történeti értelemben vett városlakó magatartás. Csak egy
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
TÉT 1996 s 1 Gyors ténykép 123
további hátránya ennek a folyamatnak, hogy nem a posztindusztriális
(társadalomszerkezet ű országok településkomplexumáról, nem olyan központi városmaggal
rendelkező, és szerves térbeli kapcsolathálóban funkcionális szerepet játszó
városrégiókról, közigazgatási minőségekről van szó, amelyek egy s űrűsödő térben egy-
ivagy többcentrumú szocioökonómiai egységként m űködnek. Hanem egyrészt a történelmi
. árosok szerepváltozásáról, másrészt a város és környéke közötti szoros társadalmi és
azdasági összetartozás hiányáról, harmadrészt a lakosság foglalkozási struktúrájának
rőszakos átalakításáról, negyedrészt funkciótlan településtípusokról, s (korántsem utolsó
sorban) egy min őségi nóvumot nélkülöző metropolizációs folyamatról kell beszélni. A
omániai városok az esetek egy részében öt vagy tíz esztend ő alatt "nőttek föl", többségük
szinte preindusztriális falutelepülésekb ől vagy bányatelepülésekb ől lett "metropolis".
Ehhez képest az a terv, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján meglév ő 200 városból
700-at csináljanak az ezredfordulóra, mind mennyiségi, mind min őségi szempontból
nyilvári ,/aló abszurdum, s eredménye nem is igen lehet más, mint mesterséges, a szerves
fejlődés tempóját és min őségét nélkülöző "városodás".
A városiasodási folyamatban Európa java részében — történeti értelemben is — kialakult a
városok közötti interakciós mez ő, amely rendszerint funkcionális szerepmegosztást, olykor
éppenséggel érdekegységet vagy ellenségességet is jelenthetett. Létezett ilyen értelm ű
térbeli függésrend, karakteres tagoltság, változó konzisztenciájú érdekviszony az erdélyi
városok között, s őt a falusi vagy annál még szétszórtabb települések között is. A
magyarországi történeti tapasztalatok szerint sem lenne képtelenség azt állítani, hogy a
térbeli települési integráció olyan településhálózatra vonatkozó fogalom, amelyben az
összetartozásnak egyes szerepl ői tudomással bírnak a másik település létér ől, arról
virtuális fogalmat tudnak alkotni, s köztük valamilyen interaktív kapcsolat épült ki. A
kapcsolatok intenzitása természetesen változhatott, de mindenesetre a történelmi id ő
növekedésének arányában b ővülhetett, sokoldalúbbá is válhatott. Nos, az erdélyi
városfejlő dés huszadik századi szakaszára valamiképpen fordítottan érvényes volt mindez:
bár a kommunikáció lehet ő sége mind fejlettebb lett, a városhálózat egyes elemei közötti
kooperáció mégsem változott hasonló intenzitással. Ennek oka számunkra sem
egyértelműen átlátható, de feltételezhet ően maguk a folyamatok, a változás dinamikája, a
lakosság permanens mobilitása, s emellett a politikai felügyelet következetes jelenléte
nehezítette a civil társadalom és a gazdasági ágazatok térkapcsolat-szervez ő
mechanizmusainak érvényesülését.
Annyi persze bizonyos, hogy város és másik város, város és környéke, városrégió és
kistáj kommunikatív viszonyában az erő forrás-elosztó hatalmi pozíció szabta meg inkább
a normákat, mintsem maguk a városok. S erre számos magyarázat kínálkozik. A
Magyarországgal határos térség városai a "szerzett" javak fölötti zord ellen őrzés, a
mesterséges elszigetelés miatt nem lehettek jelen a kommunikációs tér aktív kihasználói
között. A más határok menti térségek ugyanezért. A nemzetiségek, a más etnikumok lakta
városok ugyancsak a térbirtoklás fölülről szabott korlátainak függvényében
magányosodtak el. A bánya- és az ipari városok épp a rájuk rótt funkció, a
változtathatatlan feladat miatt. Az iparnélküliek mit is kezdhettek volna a többivel, s a
hajdani forgalmi centrumok mit értek az új vasútvonalak, autóutak, repül őforgalom
korában...? A régi "sóvárosok", a katona-, a keresked ővárosok, a királyi, a nemesi
jószágbirtokok áttekinthet ő rendje is a múlté már. A térbeliség mint identitás-alapzat nem
szervezhető adminisztratív erő vel, nemcsak azért, mert a maga fizikai valóságában minden
tér van; hanem azért sem, mert a tér-átélés rendszerint szimbolikus és mentális, mint az
idő élmény, s mert az etnikai hatalommal kötött mindennem ű kompromisszum, paktum
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
124 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
egyben egyfajta politikai határrendezési kísérlet is, vagyis az identitás szakítópróbája, de
ekként már abszolút perszonális térbe kerül, ahol a szimbolikus jelenlét éppoly er ős lehet,
mint a fizikai (bővebben lásd Bíró A. Z.—Oláh S., 1993).
Mármost nyilván kérdés lehet, hogy akkor mégis milyen típusú kommunikációról is
beszélünk itt. Hiszen a gazdasági-kereskedelmi, közlekedési, igazgatási stb.
kapcsolatszintek alighanem gyakorlatilag is részben megmaradtak, s m űködtek legalább
annyira, mint a történeti múltban... Ez igaz. Alapos gyanúnk szerint viszont nem m űködtek
a közösségi, települési érdek ű viszonyokban. Nem mű ködtek továbbá azokban a
szimbolikus terekben, horizontális kapcsolatokban, ahol a nem-intézményes, nem-állami,
nem-adminisztratív térben m űködhettek volna. "Interurbán" kapcsolatokra gondolunk,
mentális hasonlóságok meger ősítő közlésére, az elgazdaságosított kultúra elleni
védekezésre, olyan partnerkapcsolati viszonyra, amelyben a "falon belüliség" egy másik
ugyanilyen települési identitással azonosul, vagy benne rokonságra talál, nem pedig egy
önazonossági válságtudat er ősítése felé visz.
Merthogy ezen a tájon a politikai kultúra mindig valami elleni tartalom volt. Olykor
persze csak szimbolikus megnyilvánulás, amely viszont egyértelm űvé tette, hogy nemcsak
a veszélyeztetettség közössége áll fenn, hanem ennek jelent ősége is fontos összeköt ő
erőként funkcionál. A közösségért érzett félelem reprezentációjának hiánya bizonyos
mértékig megokolt volt, s bizonnyal java része a szimbolikus szférákba csúszott át, vagy a
"sajátnak" a környez ő ellenséges világtól való elkerítésében, visszahódításában merült ki.
Így a hasonló érdekűre-helyzetű re odafigyelés már nem lehetett része a lakóhelyi közösség
kapcsolatszervez ő törekvéseinek. A legújabb kori városfejl ődésben a kommunikációs tér
elsősorban mint hiány volt megfogalmazható: a városok önálló létükkel ugyanúgy, mint
erő ltetett fejlesztésükkel, jóval inkább konzerválják, mint fejlesztenék a falvakat, f őként
akkor, midőn már nem szippantják fő l munkaerejüket, hanem csak igazgatási-jogi
alárendeltségben tartják őket. Sőt, amidő n a falvak "beszolgáltatták" a magukét a
városnak, azután már csak útban vannak, s amikor látszólag többezer falu "akadályozza"
az újabb 350 tervezett város avatását, akkor a települési szint ű kommunikáció már
megfakul, a döntéseket úgyis fönt hozzák, azokba beleszólnia szinte lehetetlen bármely
alárendelt szférának... A kommunikációs térer ősség szempontjából szintúgy hiányként
jelentkezett a városnövesztés a nemzetiségi-kisebbségi szférában, a családtól-rokonságtól
elszakított tömegek közérzetében, a települések megtartóerejének csökkenése terén is.
Ugyancsak hiányként lehet értékelni azokat a városkapcsolatokat, amelyek az
institucionalizált, államosított viszonyban elhaltak, amelyekben a szerves kapcsolattartás a
családi-rokonsági szféra dolga is volt, s amelyekben a városhatári demarkációs vonal
otthonokat és családokat metszett át, elválasztva szül őt a gyerektől, feleséget a férjt ől, s a
városlakó egyént önmagától meg saját városától is.
Mindez az erő forrás-elosztó és újraelosztó hatalmi gőg és osztályideológia
magamutogató tobzódásának, az er őszakos haladáshitű optimizmusnak a számlájára
írható. A modernitás és a strukturális tervezés helyett a román fejl ődés a konjunkturális
célokat erőltette és követte, főképp a társadalmi létnek azon a szintjén, ahol talán a
legkönnyebb beavatkozási felületet találta meg: a kultúra terén. A kultúrának is olyan
elemi hordozóit célozta meg, amilyen a közlés, a párbeszéd, a megértés, a tolerancia, az
individuális kapcsolatkeresés, a partnerviszony, a rokonsági kapcsolatháló (amely nem
biológiai viszony ma már, hanem közösségi joggyakorlat, valamifajta stratégia, amellyel
az ember egy hovatartozási csoportból szerzi identitását), s végs ő soron a politikai kultúra
olyan nagyobb egységére összpontosított, amilyen az irodalmi élet, a sajtó, a joggyakorlat,
az iskolai nevelési rendszer, a közösségi élet számos színtere, vagyis a civil társadalom
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
TÉT 1996 • 1 Gyors ténykép 125
szférája. A civil társadalom — szerte Nyugat- és Kelet-Európában — intézményesen
a sztatott meg hagyományos intézményeit ől és működési sajátosságaitól. A kommunista
.•rszak várospolitikája úgy jelentkezett, mint egyfajta "csoda-gazdálkodás" militáns
i eológiája, ahol a csoda maga a fejl ődés, a változás, a politikai töltet ű evolúció, s ennek
1 gpregnánsabb hordozója mi más is lehet, mint az ipar és a városok léte, nagysága, száma,
j lentősége. S ami ebben a tradíció-fosztott civil társadalomban a kommunikációhiány
olt, az épp a sikertelen fejlesztési politikára való rádöbbentés, illetve a konfrontálódás
maradásaként nevezhet ő meg. Az iparosítás és a városgyarapítás mint a szocialista
olitikai hatalom országfelosztó és er őmegosztó taktikája valósult meg, s ezzel szemben a
árosi társadalmi szféra csupán szimbolikus térvisszafoglalásokkal (szokások és viseletek
egő rzésével, emlékhelyek kialakításával, szoboravatásokkal, temetésekkel és
rateinetésekkel stb.) tudott védekezni (lásd Magyari N L.—Bodó J. 1993 izgalmas
lemzését).
Mindezen változások során összebonyolódott tehát a városok közötti térbeli-
apcsolatbeli identitásviszony, s ugyancsak átláthatatlanná vált a strukturális és id őbeli
entitás is. A város mint olyan történeti értelemben is helyszíne volt a lokális tradíciók
egszakadásának, s a "városi leveg ő szabadsága" masszív kísértés maradt a nem-
ároslakók, a modern röghöz kötöttek számára. A romániai "csinált városok" (s köztük a
agyarok ugyancsak) azonban szigetként ébredtek saját helyzetükre, megkésve vették f ől
•nvédelmi magatartásukat, s lettek késleked ő ellenállói a főhatalom tömbszervezési
•éljainak. Ha pedig netán már idejekorán elkezdték ezt, mint Kolozsvár, Csíkszereda vagy
arosvásárhely, akkor nyílt ütköz ő zónái lettek a politikai hatalom és a civil társadalom
t 'rekvéseinek, s önmagukat is elszigetelték környezetükt ől vagy egymástól. Épp ez lehet
gyik oka annak, hogy Romániában a modern nemzeti kultúra hordozója már
imbolikusan sem a városi polgár, hanem a térbeli és társadalmi (de korántsem kulturális)
obilitás révén munkássá vált paraszt lett, aki az "agrár-ipari komplexumok" feltölt ője, a
gászi "településszerkezet-átalakítási tervek" végrehajtásának eszköze, akit a legkevésbé
em kötelez városlakó polgári kultúra, örökség, normarend. A bels ő kolonizációnak ez az
gész mechanizmusa, a városok eszközfunkciója, a modernitás kialakítására hivatkozó
emzetállami hübrisz, a polgári társadalom leigázása és az egész 1945 utáni
jlődésfólyamat tehát alapvet ő en a városok ürügyén ment végbe, s eredményül épp a
árosok rendszerének tönkretételét hozta. Épp ezért eredend ően költői kérdés, hogy a
omániai "városforradalom" nem járt-e ugyanolyan emberellenes következményekkel,
int az ipari, az agrár-, a polgári, a tudományos-technikai, az informatikai és más
orradalmak a társadalomtörténetben...?
A kérdés persze korántsem megválaszolatlan. Szélesebb kör ű, mélyebb és árnyaltabb
egismeréséhez azonban még további kutatásokra, nem utolsósorban további sokoldalú
gyüttmű ködésre van szükség. Persze arra is, hogy az "európai identitás" megszerzéséért
íkra szálló politikai hatalmak, társadalmi tömegek el őször megtalálják a maguk önérzetét,
mely a periféria és a metropolis, a civilizált és a civilizálatlan világ, a demokrácia és a
acionalizmus határterületén keresi térbeli-társadalmi terét.
Irodalom
ácskai V. (1980) Új irányok a közép-kelet-európai várostörténeti kutatásban. Korunk
Évkönyve, 75-82. o.
alázs S. (1979) Szociológia és nemzetiségi önismeret. Politikai Könyvkiadó, Bukarest.
A. Gergely András : Kisebbségi tér, retardált városfejlődés
Tér és Társadalom 10. évf. 1996/1. 111-126. p.
126 Gyors ténykép TÉT 1996 s 1
Balogh S. (1987) Erdély és a második világháború utáni békerendezés. Külpolitika, 5.
183-208. o.
Beke Gy. (1994) Beszélgetés Tóth Sándorral, a kolozsvári egyetem filozófiatanárával.
Forrás, 11. 39-55. o.
Benevolo, L. (1994) A város Európa történetében. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest.
Bíró A. Z.-Oláh S. (1993) Emlékmű - jelkép - identitás. (Esettanulmány egy emlékm ű
újjáépítéséről). Antropológiai Műhely, 1/2. KAM, Csíkszereda. 87-103. o.
Bíró A. Z.-Bodó J. (1993) La pratique d'édification culturelle d'une région. Experiments,
Vol. 1. Csíkszereda, 71-84. o.
Bodó J.-Bíró A. Z. (1993) Szimbolikus térfoglalási eljárások. Antropológiai Műhely, 1/2.
Csíkszereda, 57-86. o.
Dankanits Á. (1983) A hagyományos világ alkonya Erdélyben. Magvető, Budapest.
Egyed Á. (1981) Falu, város, civilizáció. Kriterion, Bukarest.
Egyed P. szerk. (1984) Változó valóság. Városkutatás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.
Fukuyama, F. (1994) A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó,
Budapest. 27-81., 380-393. o.
A. Gergely A. (1988) Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Héttorony Könyvkiadó,
Budapest.
Gyáni G. (1994a) Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón. Századok, 6.
1057-1077. o.
Gyáni G. (1994b) A modern város történetének antropológiai szemlélete. In: Történeti
Tanulmányok III. Debrecen, KLTE Történelmi Intézete. 157-165. o.
Heller Á.-Fehér F. (1993) Biopolitika. In: A modernitás ingája. T-Twins Kiadó, 205-275.
o.
Hunya G. et al. szerk. (1990) Románia 1944-1990. Gazdaság- és politikatörténet.
Atlantisz, Budapest.
Hunya G. (1991) Románia. Elmaradottság politikában, gazdaságban, társadalomban. In:
(Szerk. Apáthy E. et al.) Privatizáció Kelet-Európában. Atlantisz, Medvetánc,
Budapest, 135-166. o.
Imreh I. (1979) Elöljáróban. (El őszó a Változó valóság. Szociográfiai tanulmányok c.
kötethez). Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 5-18. o.
Köpeczi B. szerk. (1989) Erdély rövid története. Akadémiai, Budapest, 1513-1829. o.
Magyari N. L.-Bodó J. (1991) Mental map-ek Csíkszeredán. (Kézirat).
Mihailescu, V. (1993) - írásai. Antropológiai Műhely, 3. KAM, Csíkszereda.
Miskolczy A.-Szász Z. (1986) Erdély története I-III. Akadémiai, Budapest. III/1568-
1571. o.
Musil, J.-Link, J. (1973) A szocialista országok urbanizációjának néhány jellegzetessége.
Szociológia, 590-604. o.
R. Süle A. (1990) Terület- és településrendezési tervek Romániában. Régio, 1. 31-43. o.
Semlyén 1. (1980) Hétmilliárd lélek. Bukarest.
Tagányi Z. (1991) A városok várható fejl ődése és jövője. (Konferencia-beszámoló).
Társadalomkutatás, 4. 42-43. o.
Varga E. Á. (1992) Az 1992. évi romániai népszámlálás el őzetes nemzetiségi adatközlése.
Régió, 3. 74-79. o.
Vágvölgyi A. (1991) Harmónia és konfliktus a rurális és városon kívüli térségekben.
(Konferencia-beszámoló). Társadalomkutatás, 4. 44-45. o.
Vofkori L. (1979) A településhálózat és a városiasodási folyamat az Udvarhelyi-
medencében. In: Változó valóság. Szociográfiai tanulmányok. Kriterion, 262-278. o.