Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
Tér és Társadalom XXIV. évf. 2010 s 3: 137-192
KITEKINT Ő
POLITIKAI-TÖRTÉNETI RÉGIÓK
A MAGYAR ÉS SZERB ETNIKUMOK
ÉRINTKEZÉSI ZÓNÁIBAN 1
(Political-Historical Regions of Contactzones of the Hungarian
and Serbien Ethnic Groups)
BENKŐ PÉTER
Kulcsszavak:
Bánság birodalom etnikum fejedelemség területi autonómia Vajdaság
A szerb nép államiságának els ő négy évszázadát idegen birodalmak keretében, korlátozott szuverenitású
fejedelemségekben, tehát politikai régiókban élte. Ezt követte a 13-14. században a figgetlen királyság
időszaka, majd ismét egy évszázadnyi tartományokra szakadt állapot, részben magyar impérium alatt.
A török uralom utolsó évszázadában, a 19. században ismét korlátozott szuverenitású fejedelemség, a
20. században pedig a jugoszláv állam birodalmi jellegű országa következett. A két nép közös politikai
régiói: a 18. századi Temesi Bánság és a 20. században létrejött Vajdaság.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell a politikai-történeti régió fogalmát. Kiindulópon-
tunk maga a régiófogalom. A régió a térben környezetét ől elkülönülő, lehatárolt
területi egység a nemzeti (etnikai) és a települési szint között, amelyet a társadalmi
folyamatok széles körét átfogó, soktényez ős társadalmi-gazdasági összekapcsoltság
(kohézió), lakosainak érzékelhet ő területi összetartozása (identitástudata), illetve
érdemi irányítási hatáskörű és önállóságú regionális intézmények rendszere fog
tartós egységbe. Úgy vélem, e meghatározás a politikai-történeti régióra is érvényes,
hiszen hordozza annak legfontosabb jellemz őit, a részleges politikai szuverenitás ele-
meit, mely utóbbit a középkorban a h űbéri függés fogalma takarta. A régió egyébként
latin eredetű kifejezés, a rex=király szóból származik, a regnum-regio tehát egykoron
királyságot jelentett, Itália őslakóinak, egy-egy népének (latinok, etruszkok,
szamniszok, szabinok, ligurok stb.) kezdetleges politikai szervezetét takarta. Témánk
szempontjából fontos, hogy mindenképpen kis létszámú és lakóterület ű etnikumokról
volt szó. Attól kezdve, hogy a latinok (rómaiak) uralmuk alá hajtották a szomszéd
népeket, már birodalomépítésről beszélünk. Kis népek — egészen a 20. századig —
általában nem tudták tartósan meg őrizni szuverenitásukat, mert a környez ő, erősebb
etnikumok birodalomalkotásának áldozataivá váltak, vagy — ritkább esetekben — a
szomszéd népek meghódításával maguk hoztak létre impériumokat.
Pontosan erről volt szó a szerb és a magyar nép esetében is. S ami a léptéket illeti,
mindkét etnikum politikai-történeti régiói (a mai NUTS 1-hez hasonlóan) hozzáve-
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
138 Kitekint ő TÉT XXIV. évf. 2010 s3
tőleg 20-60 ezer km2 kiterjedésű ek, vagyis makrorégiókról beszélhetünk. Így a politi-
kai-történeti nagy térség rokon értelm ű lesz a fejedelemség, a nagyzsupánság, a
hercegség, a despotaság, a tartomány, a kerület, a bánság és a vajdaság fogalmával,
melyeknél kisebb területi egységek a járások, megyék, ispánságok, nagyobb entitások
pedig az országok és a birodalmak (királyság, császárság). A politikai-történeti
makrorégió (továbbiakban: a régió) egyik fó ismérve, hogy nem öleli fel az adott etni-
kum teljes egészét, az ország-birodalom fogalma viszont más népek feletti uralmat is
feltételez. Az ugyanis sohasem fordul el ő, hogy az államhatár pontosan egybeessen a
domináns etnikum lakóterületének peremvonalaival, nem ritkán azért, mert — mint pl.
a balkáni térségben — gyakran találkozunk kevert lakosságú övezetekkel.
Szerbia a középkorban
A szlávok őshazája Kelet-Európában, a Dnyeper fels ő szakasza és mellékfolyói, a
Gyeszna és a Pripjaty vidékén terül el, nagyjából a Visztula, a Nyugati Dvina,
Moszkva és a Bug folyók közötti térségben (a mai Ukrajna, Belarusszia és Oroszor-
szág hármas-határ övezetében), a lombos erd ők övében található. Szétvándorlásuk a
szélrózsa minden irányába a hatodik században kezd ődött, így három nagyobb cso-
portjuk jött létre: északon és keleten a keleti szlávok (kés őbb ukrán, orosz és fehér-
orosz nép) élnek, a nyugati szlávokat a lengyelek, csehek és szlovákok alkotják,
délre, a Balkán felé pedig a szlovének, a horvátok és a szerbek vándoroltak.
A különböző délszláv törzsek el ő ször az 520-as években indítottak módszeres táma-
dásokat a Keletrómai Birodalom ellen, egyes merész csoportjaik az évszázad közepén
az Adriához is kijutottak, s ő t a Peloponészosz félszigetre is betörtek. Megtelepedni
azonban ekkor még nem tudtak, a bizánci csapatok el ől később is rendszeresen visz-
szavonultak az Al-Duna északi partján fekv ő „Szklavinába". Véglegesen a 7-8. szá-
zadban telepedtek le, amikor egyéb támadások következtében összeomlott a Bizánci
Birodalom dunai védvonala. A délszlávok hatalmas tömege beékel ődött a hunok által
alaposan megritkított, romanizált (vlach) és nem romanizált (albán) népek közé (aki-
ket a magas hegyekbe szorítottak), igénybe véve a Balkán legnagyobb részét az
Alpoktól és az Al-Dunától Közép-Görögországig (Történelmi... 2001).
A szerbek névadó törzse 626-ban az Al-Dunán átkelve, más szláv törzsek részben
ugyanarra, részben Bánát déli szegélyén át költöztek a Balkánra (Sokcsevits-
Szilágyi I.—Szilágyi K. 1994, 17). (A szlávok jelenléte a Kárpát-medencében a régé-
szeti és történeti források alapján csak a Temesközben mutatható ki a 6-7. század-
ban.) A szerb nép a szerb nevet visel ő törzs és a már korábban ideköltözött egyéb
szláv csoportok összeolvadásából alakult ki. Amikor a 9. században bizánci közve-
títéssel felvették a kereszténységet, a Drina folyó alsó folyásának környékén, illetve
attól a Moraváig terjed ő vidéken, valamint a Kárpát-medencéb ől a Duna és a Száva
közötti Szerémségben, a Tarcal-hegység mentén, vagyis a mai Szerbia központi
térségeiben éltek. Ez a terület abban az id őben a Bolgár birodalom északnyugati
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
TÉT XXIV. évf. 2010 s3 Kitekint ő 139
határvidékét képezte. A nomád eredet ű onogur-bolgárokkal szemben a szlávok, így
a szerbek is földművelésből és kisállattartásból éltek. Az utóbbi megállapítás té-
mánk szempontjából azért fontos, mert a békésebb természet ű földművelők kevésbé
hajlottak hódító hadjáratokra, mint a harcias, szilaj pásztornépek — inkább az utób-
biak céltáblái voltak (Történelmi... 2001).
Az első szuverén délszláv államot a szerbekt ől nyugatra, a valamivel nagyobb
területen leteleped ő horvátok fejedelemség gyanánt 870-ben hozták létre. A két nép
közötti különbség kialakulása akkor kezd ődött, amikor a horvátok — frank közvetí-
téssel — a nyugati kereszténységet vették fel, majd a Magyar Királyság alattvalói
lettek, s ezzel egyszer s mindenkorra a nyugati kultúrkörhöz csatlakoztak. Az els ő
részleges szuverenitással rendelkez ő, a bolgároktól függő szerb államalakulat — a
kiéleződött bolgár-bizánci küzdelmek kedvez ő légkörében — szintén a 9. század
közepén, valószínűleg a 830-as években, ugyancsak fejedelemségként jött létre.
Miközben a Drinától nyugatra es ő területe (a mai Kelet-Bosznia) a 925-ben meg-
alakult Horvát Királyság része lett, viszont az ezredfordulótól Magyarországhoz
tartozó — ekkor már részben magyarlakta — Szerémség még egy ideig szerb fennha-
tóság alatt maradt, maga a fejedelemség 986-tól rövid id őre ismét a Bolgár Biroda-
lom része lett, majd a következ ő évszázad elején tartósan a sokadszor újból er őre
kapott Bizánci Birodalom autonóm tartományává vált. Szerbia egyébként Ras vagy
Rasz székvárosáról Raska Fejedelemség nevet viselte. Innen ered az ország Rascia
vagy Rácország, népének pedig a rác elnevezése. (Ras városa a mai Koszovó északi
csücskétől kb. tíz km-re északra található.) A fejedelemség, miután nem fedte a teljes
szerb etnikum területét, szuverenitása tartósan korlátozott volt, s méreténél fogva
(kb. 60 ezer km 2) is bízvást nevezhetjük politikai régiónak (Történelmi... 2001).
A 11. században ismét meger ősödött Bizánc jelentős területeket hódított el Hor-
vátországtól. Ezt a térséget (a mai Bosznia északkeleti részét, tehát a Boszna és a
Drina folyók közötti Száva-menti vidéket) katolikus szlávok lakták, akik ett ől
kezdve már nem tartoztak Horvátországhoz, új etnikumot alkottak, ezért megkülön-
böztető névvel bosnyákoknak hívták őket — bár a Bosznia elnevezéssel már a 10.
század óta találkozunk — s a bizánci hódítással a t őle függő szerb fejedelemség
fennhatósága alá kerültek. A 12. század második felében Nemanja István nagyzsu-
pán, Raska fej edelme kiterjesztette uralmát a megyenagyságú másik szerb fej ede-
lemségre, Zétára (kb. 6 ezer km 2, későbbi neve: Montenegró), majd Koszovó egy
részére, s őt Dalmácia egész déli felére, s 1190-ben formálisan is függetlenítette
magát a végleg meggyengült Bizánctól. Államának területe — bár korántsem fedte le
az összes szerblakta térséget — mintegy 75 ezer km 2-t tett ki, tehát csaknem azonos a
mai ország mérettel, átmeneti területi egységnek min ősíthető a régió és az ország
között. Fia, Nemanjic István egész Koszovót meghódította, s 1217-ben koronát ka-
pott a pápától, ezzel ő lett Szerbia els ő királya. Utódai dönt ő vereséget mértek a
bolgárokra (akik aztán el is szlávosodtak), majd jelent ős területeket hódítottak el
Bizánctól: Macedóniát, Epiruszt és Thesszáliát. A középkori szerb állam Dusán
István (1333-1355) uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését — h űbérese lett
az albán fejedelem és az epiruszi despota székvárosát a macedóniai Szkopjébe
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
140 Kitekint ő TÉT XXIV. évf. 2010 s3
helyezte át, teljesen önállósította a szerb ortodox egyházat és kikiálttatta magát a
szerbek és a görögök császárának (cárjának). A Balkán félsziget ekkor legnagyobb
birodalmának kiterjedése mintegy 250 ezer km 2-t tett ki (hozzávet őleg azonos
a 20. századi Jugoszlávia méretével), a cár halála után azonban alkotóelemeire,
régióira esett szét. A szerb nép a 15. század els ő felében hat egymástól független, de
a töröktő l vagy a magyaroktól gyakran függ ő tartományban élt, melyek közül a
Lazarevicek fejedelemsége volt a legnagyobb. Az utóbbi jórészt lefedte a mai —
Vajdaság nélkül vett — Szerbiát (kb. 30 ezer km 2 volt). Dusán cár halálát követ ő
száz évben az egymással huzakodó szerbek, bolgárok és görögök martalékául estek
a török hódításnak, amely közel négy évszázadra mindenféle autonóm régióalakítási
kísérletet csírájában elfojtott. (Radó... 1960; Történelmi... 2001).
Az eddig leírtakból látható, hogy a szerb nép zöme államtörténetének els ő három
évszázadát korlátozott szuverenitású fejedelemségben, politikai régióban élte, ezt
követte a másfél évszázados királyság, a birodalmi virágkor, majd ismét egy évszá-
zadnyi — részben magyar, részben török függ őségű — fejedelemségekre, régiókra
szakadt állapot, amelyet hosszú id őre a török uralom váltott fel.
A Magyar Királyság déli határ menti térsége a középkorban
Ismeretes, hogy a honfoglalás idején és kés őbb is jelentő s számú szláv népesség
élt a Kárpát-medencében. A 11. században — a hosszabb-rövidebb megszakításokkal
évezredig a magyar korona felségterületéhez tartozó — mai Vajdaság Autonóm
Tartomány túlnyomó részén azonban magyar etnikum lakott. Csupán a Temesköz
déli, Duna menti sávjában, Bácska délnyugati csücskében és a Szerémségben talá-
lunk vegyes lakosságot. Tisztán szláv, valószín űleg szerb népesség csak a
Szerémségben élt, mégpedig úgy, hogy a Duna mentén magyar, a Száva alsó folyá-
sánál szerb, a kettő között vegyes populáció lakott. A két etnikum közötti kapcsola-
tok fejlődésének jelentős állomásaként értékelhet ő , hogy a 13. század közepét ől,
részben rokoni kapcsolatok révén er ő södött a magyar befolyás Szerbiában. (Pl. a
legnagyobb szerb király, Dusan István anyai ágon magyar származású.) Ennek
folytatásaként és a török veszély hatására Lazarevic István fejedelem a 15. század
elején Zsigmond király hűbérese lett és kiterjedt magyarországi birtokokat kapott,
ahova szerb jobbágyokat telepített. Emellett a 14. század végét ől Dél-Magyar-
országon spontán módon történ ő szerb betelepülésr ől is vannak adatok. Amikor
1481-ben a Magyarországon birtokokhoz jutott Brankovic Vuk címzetes rác despota
magyar csapatokkal hadjáratot vezetett a török kézen lev ő szerb területek ellen,
illetve a későbbi gyakori hasonló betörések során állítólag 200 ezer szerbet telepí-
tettek át Magyarországra (Engel—Kristó—Kubinyi 2001, 260). Ők részben a török
által elpusztított falvakban telepedtek le, részben Mátyás király huszárainak számát
növelték. A szerb-bosnyák szövetségre dönt ő vereséget mért 1389-es rigómezei
csatát (a szerbek Mohácsát) követ ő évtő l kezdve — amikor is a török megjelent a
magyar határnál — úgyszólván évr ől-évre megismétl ődtek az ellenséges betörések.
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
TÉT XXIV. évf. 2010 s3 Kitekint ő 141
Célpontjuk a Szerbiával határos vidék, a kés őbbi Vajdaság lett. A rendszeres rabló
hadjáratok — amelyeknek egyik fő célja a rabszolgaszerzés volt — katasztrofális ha-
tással jártak a vidék termel őerőire. Az érintett térség úgyszólván sivataggá változott,
települései elnéptelenedtek, a lakosság — amely eredetileg zömében magyar ajkú volt
— vagy áldozatul esett a pusztításoknak, vagy az ország más tájaira vándorolt.
A helyükre már a 15. század folyamán a Balkánról menekül ő szerb csoportok költöz-
tek, s így a táj etnikuma fokozatosan kicserél ődött (Engel—Kristó—Kubinyi 2001).
Ha pillantást vetünk Magyarország Mátyás-korabeli etnikai térképére, némi meg-
lepetéssel állapíthatjuk meg, hogy a hosszú ideig közhelyszer űnek tartott tétel, mi-
szerint a 15. században a Kárpát-medence lakosságának túlnyomó többsége magyar
volt, nem állja meg helyét. Az egykor lakatlan határvidéket, gyep űket ugyanis nem
magyar, hanem német, szlovák, szász, ruszin, román és szerb etnikumok népesítet-
ték be, így pl. a Temesköz Duna menti, egykor néptelen délnyugati térségét szerbek
lakták be, viszont Bácska átmenetileg színmagyar lett. A török hódoltság két évszá-
zada és az azt követ ő telepítések azonban a 15. századhoz képest is teljesen megvál-
toztatták a régió népességi viszonyait (Történelmi... 2001).
Politikai-történeti régiókkal a Magyar Királyság középkori évszázadaiban a magyar
és szerb etnikumok érintkezési zónáiban — Bácskában, a Temesközben és a Szerém-
ségben — nem találkozunk. Ezek a területek akkor nem tartoztak a három tartósan
autonóm politikai régióhoz, Horvátországhoz, Szlavóniához és Erdélyhez. A kés őbb
Vajdaságnak és Bánságnak elnevezett térséget már a vármegye-rendszer kiépítésekor
besorolták a középszint ű magyarországi közigazgatási szervezetbe, tucatnyi várme-
gyébe. Úgyszintén nem tekinthetők politikai régióknak a Bizánccal, majd a Török
Birodalommal szemben ütköz őövezetekként létrehozott, a vármegye-rendszerhez nem
tartozó — egyébként vármegye nagyságú — a Szávától és az Al-Dunától délre a 12-15.
században meghódított térségben létrehozott, tisztán bosnyák és szerb lakosságú bánsá-
gok. A katonai igazgatású bánságok (Ráma, Boszniai, Jajcai, Ozorai, Sói, Szreberniki,
Macsói, Barancsi, Kucsói) még a birodalmi jellegű Szerb Királyság id őszakában sem
tartoztak Szerbiához, vagy csak némelyik rövid id őre (Történelmi... 2001).
A viszonylag rövid életű, gyakran átszervezett és területileg változó bosnyák és
szerb bánságok előkelői olykor helyet kaptak a magyar főurak köreiben, közülük
nem egy báni méltóságot is viselt, mint pl. Kotromanic István boszniai bán a 14.
század közepén, akinek — nem mellesleg — Erzsébet nev ű leánya Nagy Lajos király
felesége lett. A 14-15. század fordulóján egyébként jelent ős változás állott be a ma-
gyar és szerb domináns elit viszonyában, amíg korábban a magyar királyok a hódító
jogán minden ellenszolgáltatás nélkül elvárták, hogy a szerbek vessék alá magukat a
magyar uralomnak, kés őbb a török elleni összefogás érdekében egyes szerb el őkelő-
ségek — mint láthattuk — jelent ős birtokokhoz jutottak Magyarországon. Brankovic
György szerb despota pl. az együttm űködés fejében megkapta — többek között —
Debrecen, (Hajdú-)Böszörmény, Szatmárnémeti, Nagybánya, Munkács és Bereg-
szász városokat a hozzájuk tartozó hatalmas uradalmakkal. A szerb lakosság egy
részével együtt a Rigómez ő után megmaradt uralkodó osztály egyes tagjai is
Magyarországra menekültek (Engel et al. 2001).
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
142 Kitekint ő TÉT XXIV. évf. 2010 s3
Bánság és Vajdaság
A török ki űzése utáni évszázadokban létrehozott déli régiók területe három táj-
egységből tevődik össze: Bácskából, a Szerémségb ől és a Temesközb ől. A Temes-
köz Temesvár elfoglalása (1552) után e város székhelyével régióméret ű török köz-
igazgatási egység, vilajet lett. A török elleni visszafoglaló háborúkat lezáró
pozsareváci béke (1718) után az osztrák kormányzat nem ismerte el a régi birtoko-
sok jogi igényeit, s a térséget kincstári tulajdonnak nyilvánítva, Temesi Bánság né-
ven katonai és kamarai igazgatás alá vonta. A német eredet ű Bánát elnevezéssel is
elhíresült tartomány ekkor nem tartozott Magyarországhoz, közvetlenül Bécsb ő l
igazgatták, területe közel 20 ezer km 2 kiterjedésű, etnikailag Európa legtarkább tér-
sége lett a korszak egyetlen magyarok és szerbek által (valamint még sok más nyel-
vű népességgel) belakott politikai régiója. A Temesi Bánságot, mint önkormányzat-
tal nem rendelkez ő katonai és kamarai, majd csak kamarai közigazgatási egységet
Mária Terézia 1778. évi rendelete szüntette meg, s csatolta vissza területét Magyar-
országhoz, újjáalakulhattak az önkormányzattal rendelkez ő nemesi vármegyék:
Krassó, Temes és Torontál. (A Temesköz déli és keleti peremén, a felszabadítás
után létrehozott, vármegye nagyságú határ ő r-vidék továbbra is közvetlenül Bécs
kormányzása alatt maradt.) Ezzel együtt megkezd ődött a katonáskodó szerb sza-
badparasztok jobbágysorba süllyesztése. A képlet hamarosan így nézett ki: magyar
földesúr — szerb jobbágy, csak hogy a kiélez ődő ellentétek lényegét megértsük
(Magyarország... 4. 1989).
Az újjászületett megyék azonban kevesebb, mint egy évtized múlva — ha rövid
időre is — megszűntek létezni. A II. József által felszámolt vármegye-rendszer
helyébe kiépített tíz kerületb ő l álló önkormányzat nélküli adminisztratív irányítási
struktúra egyik régiója a Bács-Bodrog és Arad vármegyékkel összevont fenti három
megyével létrehozott Temesvári kerület lett. Rendszere azonban nem élte túl a
„kalapos" királyt, 1790-ben vele együtt sírba szállt. Az 1848-49-es szabadságharc
veresége után a három tájegységet: Bácskát, Bánátot és a Szerémséget ismét elcsa-
tolták Magyarországtól, Temesi Bánság és Szerb Vajdaság néven ismét Ausztria
abszolutisztikus tartománya, nagyvajdája pedig Ferenc József lett. Az újabb, mint-
egy 25 ezer km2 kiterjedésű önkormányzat nélküli politikai régiót 1860-ban szüntették
meg, a kiegyezés után pedig a Török Birodalommal szomszédos katonai határ őrvidé-
ket is felszámolták, az egész térséget a vármegye-rendszerbe sorolták. 1868-tól a
Magyar Királyság területén csak egyetlen — széles önkormányzattal rendelkez ő —
politikai régió maradt: Horvát—Szlavónország, melynek ett ől kezdve részét képezte,
más szerblakta térségekkel együtt, a szerb többség ű — északi részében már a török
kiű zése után Szlavóniához csatolt — Szerém vármegye is (Történelmi... 2001).
A térség lakossága a török hódoltság és a felszabadító háborúk másfél-két évszá-
zada alatt — mint jeleztük — fokozatosan kipusztult, illetve északra menekült. Újra-
népesítése a török teljes ki űzése után, 1718-at követ ően kezdődött. Bánát els ő kato-
nai parancsnoka, Mercy tábornok legnagyobbrészt németeket telepített a Temes-
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
TÉT XXIV. évf. 2010 s3 Kitekint ő 143
közbe. A kisebb számú olasz, spanyol és francia bevándorolt hamarosan elnémete-
sedett. A második nagy német telepes hullám az 1763. évi benépesítési rendelet
után érkezett. Az 1737-1739 közötti vesztes háború, illetve török támadás után
Mária Terézia a megtorlás el ől menekülő szerbeket, macedónokat, görögöket, bol-
gárokat és románokat telepítette a térségbe. A 18. század végét ől szlovákok, sőt a
19. század második felében csehek is érkeztek. Magyarok jórészt csak 1778 után
költözhettek ide, amikor megsz űnt a kamarai közigazgatás. A török birodalmi szerb
autonóm fejedelemség megalakulása, 1817 után viszont nem magyar nemzetiség űek
csak elvétve költöztek a Temesközbe. Az els ő jelentősebb szerb beköltözés 1690-ben
történt, amikor is 36-37 ezer (Sokcsevits—Szilágyi—Szilágyi 1994, 37) szerb érkezett
Csernojevic Arzén pátriárka vezetésével — jelent ős részben Koszovóból — a Szerém-
ségbe és Bácska déli részébe, majd — az egykori ipeki apátság helyett — Karlócán egy-
házi központot hoztak létre. (A megtorlásokat és az exodust követ ően a hódoltsági
Szerbia, vagyis a belgrádi pasalik lakosainak száma a korábbinak egy tizedére csök-
kent [Sokcsevits—Szilágyi 1.—Szilágyi K 1994, 50]). Ezzel a szerbség kulturális cent-
ruma is áttev ődött a Balkánról a Szávától északra. I. Lipót, aki török-ellenes felkelésre
szólított fel, cserébe autonómiát, saját vajda választásának lehet őségét ígérte, kivált-
ságlevelet adott ki, melynek sajátos értelmezése alapján a karlócai pátriárka Mária
Terézia koráig bizonyos ügyekben világi hatalmat is gyakorolt, ami megalapozta a
későbbi külön-kormányzatra vonatkozó igényeiket. A Habsburg-uralkodók a letele-
pültek fegyveres erejére támaszkodva szervezték meg a Határ őrvidéket. A Vajda-
ságnak, mint különálló területi egységnek a követelése el őször 1790-ben a II. Lipót
által összehívott szerb nemzeti kongresszuson fogalmazódott meg. 1848-ban a for-
radalmi magyar kormánnyal szembeforduló szerbek karlócai gy űlésükön kimondták
a Vajdaság megalakulását és Supljikac szerb határ őrezredest vajdává választották.
Erre épült a már említett 1849 utáni Szerb Vajdaság és Temesi Bánság (Magyar-
ország... 4-6. 1987).
Bánát lakosságának száma az 1770-es évekre 450 ezerre, 1788-ra egyes adatok
szerint 600 ezerre, más források alapján kb. egymillióra n őtt (Magyarország... 4/1
1989, 55-56). Ezzel nem egészen egy évszázad alatt az ország legritkábban lakott
régiójából egyik legs űrűbb népességű tájegységévé vált. Az egész térségbe jelent ős
számban bevándorló magyarok és németek fokozatosan többségbe kerültek a dél-
szlávokkal szemben. Ha a 18. század végi területi megoszlást nézzük, a belakott
térségek nagyobb részén: Bácska déli harmadában, a teljes Szerémségben és a Te-
mesköz délnyugati felében túlnyomórészt szerbek, az utóbbi (Bánát) északkeleti
felében pedig románok éltek. Magyarok kompakt egységben csak a Kiskunság és
Bácska határán, a Baja—Szeged tengely mentén fordultak el ő, máshol a németekkel
együtt csupán szórványokat képeztek, s a térségnek közel harmada még lakatlan
volt. Az utóbbiakat népesítették be jórészt magyarok. A magyar és német populációs
többség — a szerb és román területi túlsúllyal szemben — úgy jött létre, hogy jórészt
a városok és sűrűn lakott környékük magyarosodott el (Történelmi... 2001).
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
144 Kitekint ő TÉT XXIV. évf. 2010 s3
Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy bár a szerb nép által lakott magyaror-
szági területek nem alkottak külön territóriumot, a szerbek mégis rendelkeztek
feudális kiváltságokkal, amelyek — a horváthoz hasonlóan — nem kis szerepet játszot-
tak nemzeti törekvéseik támogatásában. Ezek a 17. század végén — a már említett —
I. Lipóttól nyert kiváltságok a pravoszláv egyház számára önkormányzatot biztosí-
tottak, ami lehet ő vé tette az egyházi kongresszusok összehívását. E kongresszusokat
a pátriárka vezette, aki egyben a szerb nemzet feje is lett. A privilégiumok ígéretet
is tartalmaztak külön szerb hivatal és terület megszervezésére. A görögkeleti egyházi-
nemzeti privilégiumok szelleme magában foglalta a szerb területi különállást. Ezekre
épült a territoriális kívánság, a szerb vajdaság létrehozása. A világi funkciókat is ellátó
autonóm egyház (a szerb község pópája gyakran a falu vezet ője is volt) felvetette ezt a
kívánalmat is. Ennek révén a teokratikus eredet ű területi autonómia polgári tartalmat
kapott. A 20. századi Jugoszláviában testet öltött Vajdaság történelmi el őzményei ide
nyúlnak vissza.
Az autonóm Szerbiától a jugoszláv Vajdaságig
Szerbia felszabadítására irányuló 18. századi kísérletek nem vezettek eredményre.
A 19. század eleji felkelések azonban — orosz segítséggel — 1817-re meghozták
a szerb autonómiát a Török Birodalom keretében. A mai Szerbia központi régiója —
a Drina—Száva—Duna és a nyugati Balkán-hegység el őtere közötti terület — mintegy
38 ezer km2, több mint félmillió lakossal, mint függ ő fejedelemség 1838-ban még
alkotmányt is kapott. Az 1877-es felkelés és az ezt követ ő szerb—orosz—török hábo-
rú után bekebelezhette a Nis környéki térséget — 11 ezer km 2-t — és független király-
sággá vált. Egyéb téren azonban régiójelleg ű maradt, hiszen a szerb nemzetnek fele
sem élt az új államban, területe pedig csupán 50 ezer km 2 körül lehetett, tehát átme-
netet jelentett a regionális és a nemzeti szint között. A királyság ország méret ű ál-
lammá csak az 1912-13-as balkáni háborúk során vált, megszerezve a szerblakta
Szandzsákot (Novi Pazar környékét), az albán többség ű Koszovót, valamint Mace-
dóniát. Ezzel az ország területe mintegy 90 ezer km 2-re, lakossága négy és félmilli-
óra növekedett, de még mindig milliónyi szerb élt az Osztrák—Magyar Monarchiá-
ban, viszont nem sokkal kevesebb idegen ajkú (albán, macedón) népességgel kellett
megbirkóznia (Magyarország... 4. 1989).
A Vajdaság etnikai összetétele a 19-20. század fordulójára alaposan megváltozott.
Annyiban hasonlított a száz évvel korábbi helyzetre, hogy egyik nemzetiség sem
került abszolút többségbe, viszont jelent ősen megnőtt a magyar elem aránya, Bács-
kában és a Tisza—Maros szögében összefügg ő területet alkottak, német, szerb és
szlovák szórványtelepülésekkel. A Szerémségben és a Duna—Tisza összefolyása
környékén a szerbek er ő s többséget képeztek, kevés horvát, magyar, szlovák és
német folttal. A németek a Duna-mentét uralták, nagymértékben keveredve az
imént felsorolt etnikumokkal, Bánát északnyugati negyedében pedig összefügg ő
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
TÉT XXIV. évf. 2010 s3 Kitekint ő 145
területet laktak. A Temesköz északkeleti fele csaknem teljesen román térség.
A hamarosan Szerbiához csatolt Vajdaság lakosságának több mint 60%-át magya-
rok és németek tették ki (Magyarország...8. 1984).
Az Osztrák—Magyar Monarchia els ő világháborús vereségét és széthullását köve-
tően, 1918. november 25-én a vajdasági szerbek és más délszlávok újvidéki gy űlése
a többségi magyar és német etnikumok megkérdezése nélkül kimondta a terület
csatlakozását az új délszláv államhoz. Döntésüknek nyomatékot adott az a tény,
hogy a szerb királyi hadsereg (és két francia hadosztály) a Barcs—Pécs—Baj a-
Szeged—Makó vonalig megszállta a térséget. A trianoni békeszerz ődés e városokat
és közvetlen környéküket nem, de a baranyai háromszög, Bácska és Bánát leg-
nagyobb részét elszakította Magyarországtól, köztük Magyarkanizsa, Szabadka és
Zenta magyar többség ű körzeteit. Az utóbbi lépésnek stratégiai okai is lehettek,
ugyanis el akarták vágni a kijelölt határ magyar oldalán futó Nagykanizsa—Barcs-
Pécs—Baj a—Szabadka—Szeged—Gyula vasúti fővonalat (Magyarország...8. 1984).
A Szerb—Horvát—Szlovén Királyság létrejöttével megvalósult a szerb nemzet év-
százados vágya, valamennyi nemzettársuk, s őt a bolgárok kivételével minden dél-
szláv nép közös államban egyesült. Autonómiát azonban sem a Vaj daság, sem a
nem szláv népek nem kaptak, s őt az 1929-ben Jugoszlávia néven létrejött királyi
diktatúra még az államalkotó horvát és szlovén nemzetek jogait is korlátozta. Ezzel
el is vetették az egységes állam széthullásának magvait, amelynek termését az
1941-es német támadás aratta le. 1941-1944 között Bácska Magyarországhoz tarto-
zott, de Horthyéknak ugyanúgy eszük ágában sem volt autonómiát adni, mint két
évtizeden át a Karagyorgyevicoknak, s őt az újvidéki vérengzéssel a végs őkig fokoz-
ták az etnikai feszültséget (Magyarország...8. 1984).
A második világháborúban győztes kommunista partizánok 1944-1945-ben el űz-
ték a közel háromnegyedmilliós német kisebbséget, de sok magyar is elmenekült —
helyükre nagyrészt szerbek költöztek — ezzel Vaj daság lakosságának fele szerb lett,
közel negyede magyar maradt (ma kétharmada szerb, egyhetede magyar). Jugoszlá-
viát pedig föderatív állammá alakították (Radó 1960, 464; Nagy... 2008, 322).
Albánia és Bulgária részvételével tervezett balkáni konföderáció létrejöttét ugyan
Sztálin magakadályozta, ennek ellenére — 255 804 km 2 területtel — Tito állama lett a
térség, Délkelet-Európa legnagyobb kiterjedés ű és lélekszámú országa, egy kisebbfajta
birodalom. Az el nem kötelezettek világmozgalmában betöltött szerep pedig középha-
talmi státust biztosított számára. A Vajdaság 21 és félezer km 2 területével, másfél-
millió lakójával Szerbia autonóm tartományává válhatott. Önállóságát az 1963-as és
az 1974-es jugoszláv alkotmány tovább növelte, az utóbbi csaknem tagköztársasági
szintre emelte, önkormányzati tevékenysége azonban — a kommunista diktatúra által
megvalósított centralizáció rendszerében — csupán igen korlátozott lehetett (Gulyás
2009, 157, 166). Milosevic 1989-ben lesz űkítette a Vaj daság Autonóm Tartomány
jogkörét, gyakorlatilag formálissá tette az önkormányzatot, amelyet a 2000 őszén
hatalomra került szerb demokratikus ellenzék is csak részlegesen állított vissza. 2002-
ben azonban újra megalakulhatott a vajdasági parlament, a 2006-os alkotmány pedig
tovább szélesítette a tartomány autonómiáját (Gulyás 2009).
Benkő Péter : Politikai-történeti régiók a magyar és szerb etnikumok érintkezési zónáiban.
Tér és Társadalom 24. évf. 2010/3. 137-146. p.
146 Kitekint ő TÉT XXIV. évf. 2010 s3
A szerb nép 1991 és 2000 között 14 évszázados történetének egyik legsúlyosabb
vereségsorozatát szenvedte. Ezt azért is érezhették traumának, mert az utóbbi két és
fél évszázadban minden háborút megnyertek. Magyar szemmel nézve valóban
trianoni méretű veszteség érte őket: a történelmi Magyarország méreteit közelít ő
Jugoszlávia hegemón nemzetének, s szövetségi államának, Szerbiának a szuvereni-
tása alatt az egykori délszláv föderáció területének kevesebb, mint egyharmada,
77 és félezer km2 maradt. A jó nyolcmilliós szerb etnikum közel egyharmada (és ak-
kor még nem beszélünk a szerb nyelvet beszél ő bosnyákokról és montenegróiakról) a
szomszédos függetlenné vált államokban rekedt, a sorozatos háborúk pedig az ország
súlyos veszteségeihez és elszigetel ődéséhez vezettek (Nagy... 2008, 322). Napjaink
Szerbiája alig nagyobb területű, mint a 12 évszázada létrejött Raska Fejedelemség,
hasonlóan a trianoni Magyarországhoz, amely szintén csak valamivel kisebb, mint a
honfoglaló Árpád fejedelemsége által megszállt térség volt. Számukra — akár a kör-
nyező országoknak — tartós megoldást csupán az európai integráció hozhat.
Jegyzet
Az MRTT Szabadkán, 2009. november 12-13-án rendezett vándorgy űlésen elhangzott előadásának
szerkesztett változata.
Irodalom
Engel P.—Kristó Gy.—Kubinyi A. (2001) Magyarország története 1301-1526. Osiris Kiadó, Budapest.
Gulyás L. (2009) Regionalizáció, regionalizmus és nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában 1945-1980.
2.155-169. o. —Tér sTársad lom.
Magyarország története tíz kötetben, 1,3-8. köt. (1980-1988) Pach Zsigmond P. (szerk. biz. eln.) Aka-
démiai Kiadó, Budapest.
Nagy Világatlasz (2008) Nyír-Karta kiadó, Budapest.
Radó S. (szerk.) (1960) Nemzetközi almanach 1960 Kossuth Könyvkiadó, Budapest.
Sokcsevits D.—Szilágyi I.—Szilágyi K. (1994) Déli szomszédaink története. Bereményi kiadó, Budapest.
Történelmi atlasz. (2001) Cartographia, Budapest.