Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 155
REGIONALIZÁCIÓ, REGIONALIZMUS ÉS
A NEMZETI KÉRDÉS A TITÓI JUGOSZLÁVIÁBAN,
1945-1980
(Regionalisation, Regionalism and National Question
in the Tito's Yugoslavia, 1945-1980)
GULYÁS LÁSZLÓ
Kulcsszavak:
regionalizáció regionalizmus etnoregionalizmus
A jugoszláv állam rövid története — alig 91 év — során kétszer született meg (1918, 1945) és kétszer bom-
lott fel (1941, 1991-t ől napjainkig), ezért úgy véljük, érdemes a felbomlások törvényszer űségeit megvizs-
gálnunk. Véleményünk szerint minkét felbomlásban rendkívül fontos szerepet játszott a gazdaság terén
megszület ő és tartósan fennmaradó észak—dél lejt ő, amely gyakorlatilag egy nagyon komoly regionális
fejlettségbeli különbséget eredményezett mind a királyi (1918-1941), mind a szocialista jugoszláv állam
(1945-1991) régiói között. Jelen tanulmányban azt vizsgáljuk meg, hogy a titói Jugoszlávia hogyan
próbálta meg kezelni a regionális különbségeket, és ez milyen eredményhez vezetett.
Előzmények (1941-1945):
A nemzeti kérdés és a Tito-féle partizánmozgalom
Az első jugoszláv állam 1941 áprilisában a német támadás következtében alkotó-
elemeire hullott szét (Sokcsevits—Szilágyi I.—Szilágyi K. 1994). A megszálló német,
olasz és magyar katonasággal szemben szinte azonnal megindult a fegyveres ellen-
állás. Ezen ellenállás két pont körül kristályosodott ki, egyrészt megszületett a
Draza Mihajlovic által vezetett csetnik mozgalom (Mattec 1975), másrészt elindult
a Tito által vezetett kommunista partizánmozgalom. A megszállókkal (németek,
olaszok, magyarok), továbbá az usztasákkal ( ők a horvát függetlenségért harcoltak),
illetve az egymással is vívott harcokból 1945-re a Tito-féle partizánmozgalom
emelkedett ki gy őztesen (Roberts 1973).
Tito már a harcok során felismerte a nemzeti kérdés jelent őségét és emiatt tudatosan
törekedett a kommunista párt (JKP) és a partizánmozgalom (AVNOJ: Jugoszlávia
Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa) többnemzetiség ű jellegének fenntartására.
Ha csak a vezérkart nézzük, azt rögzíthetjük, hogy Tito horvát, Rankovic szerb,
Gyilasz montenegrói, Kardelj pedig szlovén volt. Tito úgy vélte, csak a több nem-
zetiségű jelleg fenntartásával válhat a JKP és az AVNOJ az újjászület ő Jugoszlávia
politikai centrumává (Sajti 2000). E törekvés jegyében születtek meg az AVNOJ
1943. november 29-30-i jajce-i ülésének ún. „államalapító" határozatai:
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
156 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 s2
„Minden nemzet önrendelkezési joga alapján, beleértve az elszakadáshoz és a más
nemzetekkel való egyesüléshez való jogot is...az AVNOJ meghozza a következ ő ha-
tározatot: I. Jugoszlávia népei soha nem ismerték el és nem ismerik el Jugoszlávia
szétdarabolását a fasiszta hatalmak részéről... 2. ...Jugoszlávia föderatív elven fog
kiépülni, amely föderatív elv biztosítani fogja a szerbek, horvátok, szlovének, mace-
dónok és Crna Gora-iak, vagyis Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia,
Crna Gora és Bosznia-Hercegovina nemzeteinek teljes egyenjogúságát... 4. A nem-
zeti kisebbségeknek Jugoszláviában biztosítva lesznek az összes nemzetiségi jogok."
(AVNOJ 1974, 5).
Látható, hogy Jajcében az AVNOJ elkötelezte magát az 5 nemzetb ől (szerb, hor-
vát, szlovén, macedón és montenegrói) és az általuk alkotott 6 tagköztársaság föde-
rációja mellett. Ennek következtében a háború el őrehaladtával egyre több „nem
szerb" nemzet fordult az eredetileg szerb alapítású — a partizánok kezdeti ember-
anyagát a szerbiai hegyvidékek szerb paraszti népesége adta —, kommunista parti-
zánmozgalom felé. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a Titóék által kínált föde-
ratív megoldás révén azon „nem szerb" nemzetek, akik köztársaságot hozhattak
létre, nemzetként létezhettek a jugoszláv állam keretei között.
1945 májusára a partizánok kiszorították a megszálló csapatokat Jugoszláviából,
de ezt a folyamatot arra is felhasználták, hogy leszámoljanak azokkal a bels ő erők-
kel (usztasák, csetnikek etc.), melyekr ől feltételezték, hogy hosszú távon veszélyez-
tethetik a Jajcében meghirdetett föderáció megteremtését (Juhász 1999). Gyakorla-
tilag egy bosszúhadjáratot indítottak el, amelynek során nemcsak a valódi kollabo-
ránsokat, hanem a potenciális ellenfeleiket is megsemmisítették, illetve meggyengí-
tették. Ez a bosszúhadjárat nagyon er ős etnikai színezetet kapott, s őt, véleményünk
szerint — ha a szerb csetnikeket nem számítjuk — valójában ez egy etnikai tisztogatás
volt, ennek során az alábbi fontos csomópontokat kell megemlítenünk:
- Kocevski Rog mellett több 10 ezer szlovén katonát és civilt géppuskáztak le.
- Likvidálták az elfogott horvát usztasák — nagyjából 20 ezer f ő — zömét (Juhász
1999).
- A félmilliós német kisebbségb ől 40 ezer főt likvidáltak (Kocsis 1993).
- A balisták — a Nagy-Albániáért küzd ő albán felkelők — túlnyomó részét kiirtották.
- Körülbelül 40 ezer vajdasági magyart öltek meg 1944-45 fordulóján (Matuska
1993; Gulyás 2005).
A korszak egyik kutatója (Bebler 1992) 200 ezerre teszi a megtorlások áldozatai-
nak számát. Bár hozzá kell tennünk, hogy ez a 200 ezres szám csupán a kivégzette-
ket jelenti. Az etnikai tisztogatás valódi mértékét a német kisebbség sorsán keresz-
tül mutathatjuk be. 1941-ben 525 ezer német élt Jugoszláviában, ebb ől körülbelül
330 ezer a Vajdaságban (Kocsis 1993). Ezt a félmilliónyi jugoszláviai németséget a
szó szoros értelmében felszámolták. A horvátországi németeket Hitler még tervsze-
rűen evakuálta, a vaj daságiak közül 200 ezer 1944 őszén a visszavonuló német had-
sereggel távozott. Az el nem menekültek közül 1944-45 fordulóján 40 ezer f őt a
Szovjetunióba deportáltak, körülbelül 15-20 ezer f ő a partizánok megtorló akciói-
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 157
nak esett áldozatul, a maradékot — ez körülbelül 70-80 ezer embert jelent — pedig a
negyvenes évek végén kitelepítték az NSZK-ba.
Ha ehhez még hozzáfúzzük, hogy 1946-47 során 140 ezer olaszt telepítettek át
Olaszországba azon tengerparti, korábban olasz területekr ől — Isztria, Fiume, Zadar
amelyek jugoszláv fennhatóság alá kerültek, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Titóék
1944-45-ben nagy lépést tettek az állam délszláv jellegének er ősítése útján.
A föderatív jugoszlávizmus alapjainak lerakása:
az 1946. évi alkotmány
Az ellenállási mozgalomból közvetlen út vezetett a hatalom megszerzéséig a kom-
munisták számára Jugoszláviában, a sikeres németellenes partizánmozgalomból rövid
idő alatt monolitikus kommunista rendszer született. 1945. november 29-én összeült
az ún. Alkotmányozó Nemzetgy ű lés, amely kimondta a királyság megszüntetését és
kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot (JNF), majd az 1946. január 31-én
kihirdetett alkotmánnyal megteremtette a föderatív jugoszláv államot (Lampe 1996).
Az alkotmány az államrendszer alapjának a föderációt fogadta el, és az országot
hat köztársaságra osztotta fel. Ez a hat köztársaság Bosznia—Hercegovina, Crna
Gora, Horvátország, Macedónia, Szerbia és Szlovénia lett. Emellett Szerbián belül
létrehoztak két további autonóm egységet, a Koszovó—Metohija Autonóm Körzetet
és a Vajdasági Autonóm Tartományt.
Az alkotmány rögzítette a szövetségi állam alapvet ő jogait és kötelességeit, s szin-
tén meghatározta a hat tagköztársaság jogait és kötelességeit, illetve viszonyát. A ju-
goszláv népek és tagköztársaságok egyenjogúságának államjogi garanciáját a Szövet-
ségi Szkupstina — magyarul Szövetségi Parlament — két háza biztosította. A Népek
Tanácsában mind a hat tagköztársaság egyenl ő számú képviselővel vett részt, míg a
Szövetségi Tanácsban Jugoszlávia lakosai arányosan képviseltették magukat.
Az alkotmány két fontos vonására kell a figyelmet felhívnunk. Az egyik fontos
vonás, hogy a politikai rendszer középpontjában a kommunista párt, a JKP állt,
mely a hatalom egyetlen és megkérd őjelezhetetlen birtokosa volt. Azaz Jugoszlávi-
ában egypárti diktatúra m űködött. A JKP egyszerre volt törvényhozó és végrehajtó
hatalom. Kormány, törvényhozás, bíróság, központi vagy helyi szervezet, mind
csak formális végrehajtó szerepet játszott, s csupán a JKP központi elhatározásainak
végrehajtásáért volt felel ő s. Ez a centralizáció — gyakorlatilag a JKP uralta a teljes
politikai mozgásteret — eleve megkérd őjelezte a föderáció működőképességét.
Az alkotmány másik fontos vonása volt, hogy jelent ős része az 1936-os szovjet
alkotmány fordítása volt. Így Jugoszlávia föderalista struktúrája a szovjet mintát
követte. Bebler mutat rá ennek egyik legfontosabb következményére, miszerint
szovjet elvtársaikhoz hasonlóan a jugoszláv kommunisták is úgy vélték, hogy a
kommunista forradalom náluk is örökre meg fogja oldani a nemzetiségi kérdést,
ezért nem építettek be semmilyen használható eszközt a föderalista rendszer nemze-
tiségi konfliktusainak kezelésére, illetve azok megoldására (Bebler 1992).
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
158 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 s2
Az új berendezkedés kialakításakor Tito úgy biztosította magának az egyes tag-
köztársaságok engedelmességét, hogy minden tagköztársaságot bizonyos el őnyök-
höz — tekintély, terület vagy éppen mindkett ő — juttatott (Juhász 1999). Vegyük
ezeket a ‚juttatásokat" számba.
A macedónok esetében Tito a Bulgáriától Jugoszláviához visszakerült területeken
létrehozott egy ún. Macedón Köztársaságot (Arday 2002a). Azaz a macedónokat
újkori történetük során el őször ismerték el nemzetiségként, s az új Jugoszlávia kere-
tei között nyerhettek el el őször állami létet. Titóék mindent megtettek annak érde-
kében, hogy a helyi lakosság regionális tudata kialakuljon és meggyökereztessék a
macedóniai szlávok önálló, a szerbt ől és főképpen a bolgártól egyaránt elkülönül ő
nemzeti identitását. Ennek érdekében már 1945-ben külön ábécét és helyesírási
szabályzatot alkottak meg, s a macedón nyelv irodalmi szókincsét igyekeztek eltá-
volítani a bolgártól. S őt még egyházalapításra is vállalkoztak, 1958-ban létrehozták
az ohridi érsekséget, melyet 1967-ben macedón nemzeti egyházzá nyilvánítottak.
A szlovénok is megvalósíthatták néhány fontos nemzeti követelésüket. Területi
nyereségként elkönyvelhették, hogy a két világháború közötti olasz kézen lév ő terü-
letek Szlovéniához kerültek. Ráadásul tagköztársasági státuszt kaptak, azaz minden
azelőtti jogállásnál kedvez őbb helyzetbe kerültek, osztatlan, Szlovéniának nevezett
tagköztársaságban élhettek. Megalapíthatták a szlovén m űvészeti és tudományos
akadémiát (Sokcsevits—Szilágyi L—Szilágyi K. 1994).
A kicsiny Crna Gora azonos jogokat kapott, mint a „nagy tagköztársaságok", rá-
adásul komoly központi fejlesztési forrásokhoz is jutott.
Bosznia—Hercegovinát, mint történelmi egységet az 1878-as határai között helyre-
állították, megkapta a tagköztársasági státuszt és ráadásként egy kijáratot az Adriára.
Sőt, később a boszniai muzulmánokat is a „nemzet" rangjára emelték, azaz azonos
rangot kaptak Jugoszlávia öt szláv nemzetével.
Horvátország els ő közelítésben az 1945-ös jugoszláv újjászületés vesztese volt,
elvesztette önálló államiságát, továbbá keleten és délen le kellett mondania bizo-
nyos területekr ől Szerbia, Crna Gora és Bosznia—Hercegovina javára. Valójában
azért nyereségeket is elkönyvelhetett. Egyrészt Horvátország minden korábbi b űne
ellenére megkapta a tagköztársasági státuszt, másrészt területi kompenzációt is ka-
pott, nyugaton megkapta Isztria nagy részét és Dalmácia azon területeit, melyek
korábban olasz fennhatóság alatt álltak.
Felsorolásunkból szándékosan kihagytuk Szerbiát, de ez nem azt jelenti, hogy Szer-
biát és a szerbeket az 1946-os alkotmány vesztesének tekintjük. Ugyanis a szerbek
továbbra is — akár csak a királyi Jugoszláviában — a jugoszláv állam hegemón politika
nemzetét alkották. A vezet ő politikai posztokon — a legfels ő vezetést kivéve, ahol
nagyon ügyeltek az etnikai arányok betartására —, a párt és a szövetségi állam appará-
tusában, illetve a hadseregben számarányukhoz képest felülreprezentáltak voltak. Rá-
adásul Horvátországban és Bosznia—Hercegovinában az ottani szerbek — az ún. dinári
szerbek — szintén elfoglalták a legfontosabb kulcspozíciókat (Juhász 1999).
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 159
Az ötvenes és a hatvanas évek:
a centralizáció és decentralizáció küzdelme
Tito és a JKP már a második világháború alatt hozzáfogott a szovjet típusú állam-
szocializmus megteremtéséhez. A JKP célja nem csupán a német megszállók ki űzése
és a föderatív jugoszláv állam megteremtése volt, hanem legalább ennyire fontos
célnak tartották egy új társadalmi-gazdasági rend, a szocializmus létrehozását. Jól
mutatja ezt, hogy Tito és elvtársai már a háború alatt hozzáfogtak a tulajdonvi-
szonyok átalakításához. Az ipari vállalatok és a bankok mintegy 80%-át részben
elkobzás (kollaboránsok tulajdona esetében), részben zárolás (külföldi tulajdonos
esetében) révén de facto már 1945-ben államosították. Az 1946. december 5-i álla-
mosítási törvény lényegében már csak kodifikálta a lezajlott folyamatot, vagyis azt,
hogy a mezőgazdaság és a kisipar-kiskereskedelem kivételével a gazdasági életben
felszámolták a magántulajdont (Juhász 1999).
1945. augusztus 23-án a földreformról hoztak törvényt, amelynek alapján kisajátí-
tották az egyházi és a 45 hektár feletti magánbirtokot. A törvény végrehajtása során
összesen 1,57 millió hektárt sajátítottak ki, melyb ől 800 ezer hektárt kiosztottak —
az ily módon létrejövő birtok fels ő határát 25-30 hektárban határozták meg —, a ki
nem osztott részen pedig állami gazdaságokat hoztak létre.
1947 áprilisában a parlament elfogadta az 1947-1951-re szóló els ő 5 éves tervet,
amellyel bevezették a centralizált tervgazdálkodást.
A fenti lépések alapján kijelenthetjük, hogy Jugoszlávia rohamléptekkel indult
meg a szovjet típusú államszocialista rendszer kiépítésének útján. De 1948-49-ben
Tito és elvtársai több kérdésben — els ősorban a Balkán-konföderáció kérdésében —
szembeszegültek Sztálinnal és nem voltak hajlandók Moszkva bábjaiként viselkedni
(Gyarmati 1992; Bán 1997). A konfliktus végeredményeképp Jugoszlávia és a
szovjet blokk 1949 őszére egymással minden kapcsolatot megszakított, a Szovjet-
unió és szövetségesei formálisan is felbontották Jugoszláviával kötött szerz ődései-
ket és ezzel párhuzamosan gazdasági blokád alá vették a jugoszláv államot. S őt, a
napirenden lévő határincidensek komoly katonai konfliktus kirobbanásának lehet ő-
ségét hordozták magukban (Berend 1999; Fejtő 1991).
Úgy véljük, hogy a szovjet blokk—jugoszláv konfliktusnak és a jugoszláv állam
elszigetelésére irányuló törekvéseknek egy nagyon fontos következménye lett a
jugoszláv állam további politikai-gazdasági berendezkedésére nézve. A súlyos
konfliktus után a Szovjetunió nem lehetett a szocializmus építésének mintaországa
Jugoszlávia számára. A Tito-féle jugoszláv vezérkar nem tehette azt meg, hogy egy-
részt a Szovjetunióval konfliktusban áll, azt ideológiailag elítélni, másrészt közben
másolja a szovjet modellt (Kardelj 1981). Ezért Tito és elvtársai szakítottak a sztá-
lini bürokratikus-etatista, államszocialista modellel. Így került sor a szocializmus
újrafogalmazására alkalmas önigazgatás eszméjének és rendszerének bevezetésére.
Az önigazgatási modell elmélete szerint: A szocialista fejl ődés során az állam el-
hal — a katonai funkciók kivételével —, amire el őször a gazdaságban kerül sor. Ezért
a köztulajdonosi funkciókat a vállalat dolgozóinak kell gyakorolnia, akik a válasz-
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
160 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 s2
tott munkástanácsokon keresztül a törvény szabta keretek között döntenek a vállalat
gazdálkodásáról. A munkások önkormányzatát megtestesít ő munkástanácsoknak
fokozatosan önkormányzatot kell adni (Kardelj 1976; Kolundzia 1980).
Ez a felfogás megkövetelte a kommunista párt „vezet ő szerepének" újraértelme-
zését. Ez a JKP 1952. november 2. és 7. között tartott zágrábi kongresszusán történt
meg, amely kimondta, hogy a pártmunkát els ősorban az ideológiai és politikai, nem
pedig közvetlenül az operatív államigazgatási tevékenységre kell koncentrálni.
Gyakorlatilag az önigazgatási modell egy decentralizáció volt, amely jól illeszke-
dett a jugoszláv társadalom adottságaihoz — nincs többségi nemzet, középkori dal-
mát városok önkormányzata, faluközösségek meghatározó szerepe —, és ily módon
az fogadókészséget mutatott iránta.
Az ötvenes és hatvanas években a jugoszláv gazdaságot és közigazgatást egy éles
kettősség jellemezte, amelyet a decentralizáció és a centralizáció küzdelmével jel-
lemezhetünk.
1950. június 26-án a parlament elfogadta az állami vállalatok és a fels őbb gazda-
sági társulások munkás-önigazgatásáról szóló alaptörvényt. Ezzel kezdetét vette a
gazdasági élet decentralizációja, melynek során az ipari és kereskedelmi vállalatok
döntő része szövetségi illetékességb ől köztársasági illetékességbe került. 1953-ban
az agrárpolitikának is új irányt szabtak: a tsz-ek önigazgató agrárszervezetekké vál-
tak, illetve megengedték a tagságnak, hogy kilépjen és önállóan gazdálkodjék. Az
1963-as ún. második alkotmány Jugoszláviát olyan államként határozta meg,
amelyben társadalmi tulajdonra — ez nem tévesztend ő össze az állami tulajdonnal —
épülő szabályozott piacgazdaság van. Az 1965. évi reform törvénycsomaggal radi-
kálisan liberalizálták a gazdaságot, minimalizálták a szövetségi központ gazdaság-
irányító szerepét, megszüntették a beruházások feletti állami ellen őrzést, és célul
tűzték ki, hogy az addigi szövetségi jövedelem-újraelosztó gyakorlattal szemben a
vállalatok önállóan rendelkezhessenek jövedelmük 70%-ával (Juhász 1999).
A közigazgatás decentralizációja is megkezd ődött már az ötvenes években. 1952
és 1955 között az addig a járások (szerbül srez) által ellen őrzőt 15 ezer települést
1500 községbe (szerbül opcina) tömörítették, majd ezek számát 530-ra csökkentet-
ték. Végül 1967-ben megszüntették a járásokat. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a
község szó használata megtéveszt ő lehet a magyar olvasók számára, ezért itt jelezzük,
hogy ezek a községek méretüket tekintve a szocialista korszak magyar járásának,
míg funkciójukat tekintve a magyar megyének feleltek meg. Szintén itt jelezzük,
hogy a magyar szakirodalom egy része a község szó helyett a kommuna kifejezést
használja). A decentralizált közigazgatás ezen rendszerében a községek (kommu-
nák) jelentős szerepet kaptak saját területük gazdasági életének — újratermelés és
jövedelemelosztás — megszervezésében (Hardi—Hajdú—Mezei 2009).
Látható, hogy szövetségi szintr ől mind a gazdasági élet, mind a közigazgatás terén
egyre több jogkör és döntési lehet őség került át köztársasági, tartományi és kom-
munális szintre. A pártvezetés úgy vélte, hogy az állami gazdaságirányítás leépíté-
sével az önállósághoz jutó önigazgató vállalatok olyan szocialista piacgazdaságot
alakítanak ki, amelyben spontán és demokratikus kooperációjuk révén saját maguk
látják el a piacszabályozás általános funkcióit.
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 161
A fentebb bemutatott decentralizációs folyamatokkal párhuzamosan — pontosab-
ban velük szemben — jelen voltak a centralizációs törekvések is. A decentralizáció
ellenére a társadalmi és gazdasági folyamatok irányítása továbbra is a pártállami
csúcs kezében összpontosult és a JKP továbbra is centralizált maradt. Hiába hirdet-
tek meg liberális elveket, ezeknek továbbra is a pártállami környezetbe beágyazód-
va kellett volna mű ködniük. Ezt a helyzetet jól mutatja az alábbi példa: ha egy ön-
igazgató cégnél igazgatóválasztás történt, egy kiváló menedzsernél célszer űbb volt
igazgatóvá választani egy jó politikai kapcsolatokkal rendelkez ő, akár szerényebb
képességű jelöltet, mert az valószín űleg nagyobb támogatásokat tudott a vállalat
számára kijárni (Juhász 1999).
Tovább bonyolítja a „decentralizáció versus centralizációról" alkotott képet, hogy míg
az ötvenes években egyértelm ű en a reformok és ezzel szoros összefüggésben a decent-
ralizáció volt az uralkodó irányzat, addig a hatvanas években a centralizáció hívei (kon-
zervatívok) egyre erőteljesebben próbáltak meg fellépni a decentralizáció ellen.
Politikai szinten ez a szlovén Kardelj (a reformerek vezére) és a szerb Rankovic (a
konzervatívok vezére) közötti éles küzdelemben jelent meg (Fejtő 1991; Lampe
1996). Tito ebben a küzdelemben a reformerek mellé állt — Rankovicsot 1966-ban
eltávolították a hatalomból —, de ez nem jelentette a reformok teljes kör ű végrehajtá-
sát. Sokcsevits Dénes mutat rá, hogy a reform következetes végigvitele a veszteséges
gyárak bezárását, a termelés ésszer ű sítése nagyarányú munkanélküliséget és olyan
szociális feszültségeket okozott volna, melyet a párt vezet ői nem mertek felvállalni
(Sokcsevits—Szilágyi L—Szilágyi K 1994). Itt kell megjegyeznünk, hogy ennek ellenére
komoly munkanélküliség alakult ki, melyet a nyugat-német konjuktúra szívott fel, így
született meg a 1,5 millió jugoszláv vendégmunkás kategóriája (Beck 1975).
A reformok következetes végigvitele helyett a hatvanas évek végén és a hetvenes
évek elején az önigazgatási rendszer többszöri átszervezésének eszközéhez nyúltak
(Kolundzia 1980). Különféle gazdasági eszközök — ár- és bérbefagyasztás, import-
korlátozás, dinárleértékelés, olcsó hitelek felvétele, 13 éves gazdaságfejlesztési terv
— bevetésével próbálták az önigazgatási rendszert versenyképessé tenni.
Összefoglalva az eddigieket, az 1950-es évek végét ől az 1980-as évek végéig tar-
tó idő szak gazdasági életét a legjobban úgy jellemezhetnénk, mint folyamatos hul-
lámzást két véglet között. Egyrészt a centralizmus és a túlzott állami beavatkozás,
másrészt a gazdasági szervezetlenség és anarchia között. S mindehhez az önigazgatási
rendszer átszervezési kísérletei adják a keretet. Úgy véljük, hogy a szocialista önigaz-
gatás mai szemmel nézve nem egyéb, mint egy rosszul sikerült kísérlet. Megalkotói
erő szakot tettek egy sor gazdasági törvényen — például a piac szabályozó szerepén
ezzel tág teret nyitottak a voluntarizmusnak. A decentralizáció következtében a gaz-
daságban a beruházás, a termelés, a piac teljesen szétforgácsolódott el őbb a köztársa-
ságok, majd a kommunák szintjére. Ezzel párhuzamosan a rendszer m űködtetésére
létrehoztak egy óriásira duzzadt szövetségi, köztársasági, tartományi és kommunális
adminisztrációs rendszert. Véleményünk szerint az önigazgatás egy életképtelen rend-
szer volt, melyet csak a külföldi hitelekb ől lehetett fenntartani.
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
162 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 s2
A nemzeti kérdés és a regionális fejlettségbeli különbségek
Mint az előző fejezetben láthattuk, a titói Jugoszláviában a gazdaság és a politika
rendkívül szorosan összefonódott. Ehhez a két szálhoz harmadik szálként szorosan
kapcsolódott a nemzeti kérdés, ami azt jelentette, hogy egy gyár az Jugoszláviában
nem csupán gyár volt, hanem szerb vagy horvát gyár volt, azaz a gazdasági kérdé-
sek mindig erő s nemzeti színezetet kaptak. Ráadásul az egyes köztársaságok nem-
zeti vezetői gyakran nyúltak a nemzeti retorikához gazdasági konfliktusok — például
melyik gazdaságtalanul termel ő gyárat zárjuk be — esetében.
A helyzetet még tovább bonyolította, hogy a szocialista Jugoszlávia nagyon ko-
moly regionális fej lettségbeli különbséget örökölt a királyi Jugoszláviától (Gulyás
2005). A 1. és 2. táblázat, továbbá az 1. ábra alapján világosan felrajzolhatók a titói
Jugoszlávia regionális fejlettségbeli különbségei.
1. TÁBLÁZAT
Regionális különbségek a szocialista Jugoszláviában
(Regional Disparities in the Socialist Yugoslavia)
A GDP létrehozá- 1 főre jutó GDP
1 főre jutó beruhá-
Földrajzi egység sának aránya aránya (1976-os
zások összege
(1974-es adat) adat)
Jugoszlávia 100,00% 100
Szűkebb Szerbia 24,11% 97 11 000 dinár
Szlovénia 16,02% 206 23 000 dinár
Horvátország 26,74% 125 16 500 dinár
Vajdaság 11,17% 119 16 000 dinár
Bosznia-
12,50% 66 8,500 dinár
Hercegovina
Macedónia 5,45% 66 8,500 dinár
Koszovó 2,07% 29 6 000 dinár
Crna Gora 1,95% 65 14 000 dinár
Forrás: Arday (2002a) adatai alapján saját szerkesztés.
2. TÁBLÁZAT
A írástudatlan népesség aránya Jugoszláviában
(Rate of Illiterate Population in Yugoslavia)
-
Bosz Crna Hát_ Mace- Szlové- Szer- Vajda- Koszo-
Év
nia Gora dónia nia bia ság vó
ország
1953 44,0 26,0 15,6 40,3 2,4 27,4 11,8 62,2
1988 14,5 9,4 5,6 10,9 0,8 11,1 5,8 17,6
Forrás: Plestina (1992, 180-181).
Az 1. táblázat 2 és 3. oszlopából világosan kiolvasható, hogy négy terület — Bosz-
nia—Hercegovina, Macedónia, Koszovó és Crna Gora — fejletlennek, míg másik
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 163
négy terület — „Szűkebb Szerbia" (azaz Szerbia Vajdaság és Koszovó nélkül), Vaj-
daság, Horvátország és Szlovénia — fejlettnek min ősíthető.
Ezen megállapításunkat a 2. táblázat és a GDP területi megoszlását bemutató 1.
ábra is megerősíti. Mindezek alapján kijelenthető, hogy a titói Jugoszlávián belül
fejlettség szempontjából végig létezett egy észak—dél lejt ő.
Az 1. táblázat 2. és 4. oszlopának összevetése pedig megmutatja, hogyan fonódott
össze a regionális fejlettségbeli különbség a politikai kérdésekkel. Világosan látható,
hogy a beruházásokra nem a GDP megtermelésének arányában került sor regionális
szinten, azaz a fejlett köztársaságok és a Vajdaság GDP-jének egy részét a fejletlen
köztársaságokra fordították (Gulyás 2003; 2005; 2006). Különösen kirívó a különb-
ség Crna Gora esetében. A képet további adatokkal (Plestina 1992; Sokcsevits-
Szilágyi L—Szilágyi K. 1994; Juhász 1999; Arday 2002b) még tovább árnyalhatjuk.
1971-ben az össznépesség 21,6%-át adó Horvátország produkálta a jugoszláv valu-
tabevételek 51%-át. Ez a bevétel két forrásból származott. Egyrészt a megélénkül ő
tengerparti turizmusból: Jugoszlávia turizmusból származó bevételeinek 80%-át
Horvátország termelte meg.
Másrészt a vendégmunkások hazautalásaiból származott, az 1,2 milliónyi ven-
dégmunkás 51%-a volt horvát, miközben Horvátország az összjugoszláv népesség-
ből csak 21,6%-kal rendelkezett. Horvátország a devizabevételeknek 2/3-át tarthatta
meg, az elvont 1/3-nyi részt Belgrád az ún. szövetségi költségekre — a hivatali appa-
rátus és a hadsereg fenntartása és a fejletlen régiók támogatása — fordította.
1971-ben az össznépesség 8,4%-át adó Szlovénia a jugoszláv exportból 18,4%-kal
rendelkezett, ugyanekkor az összjugoszláv GDP 20%-át termelték meg.
A Jugoszlávia területének 8,4%-át, lakosságának 9-10%-át kitev ő Vajdaság 1953-
ban a jugoszláviai összberuházások 3,6%-át kapta. A hatvanas években az országos
beruházási keretb ől átlagosan 8,7%-ot, 1978-ban pedig 10,9%-ot kapott a Vajdaság.
A titói rendszer redisztribúcióval próbálta meg a regionális fejlettségbeli különbsé-
geket kiegyenlíteni. 1945 és 1965 között a központi költségvetésb ől jelentős összege-
ket fordítottak az ún. fejletlen területek finanszírozására. Majd 1965-ben létrehozták
az „elmaradott régiók szövetségi fejlesztési alapját", melybe a fejlett tagköztársaságok
minden évben befizették nemzeti jövedelmük 2%-át. Az így befolyt összegeket aztán
a fejletlen területek között osztották szét. A 3. táblázatból látható, hogy a négy fejlet-
len terület milyen arányban részesült ezekb ől a fejlesztési pénzekb ől.
3. TÁBLÁZAT
A fejletlen régiók szövetségi fejlesztési alapjának megoszlása, 1966-1985 (%)
(Distribution of Undeveloped Region 's Federal Development Fund, 1966-1985 1%])
Terület 1966-1970 1971-1975 1976-1980 1981-1985
Bosznia 30,7% 32,4% 30,75% 27,9%
Crna Gora 13,1% 11,4% 10,85% 9,9%
Macedónia 26,2% 22,9% 21,6% 19,%
Koszovó 30,0% 33,3% 37,0% 42,6%
Forrás: Ramet (1985, 194; 199).
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
164 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 • 2
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 165
Ha összevetjük a 3. táblázat adatait az 1. táblázat harmadik oszlopának adataival,
azt is megállapíthatjuk, hogy a támogatások ellenére a fejletlen területek felzárkózá-
sa nem történt meg. Jól mutatja ezt Koszovó példája (Malcom 1989; Gulyás 2008a).
Annak ellenére, hogy Koszovó a legnagyobb mértékben részesült az össz-
szövetségi fejlesztési alapból, lemaradásának aránya Jugoszlávia többi köztársasá-
gához és a Vajdaság tartományhoz képest mégis fokozódott. Koszovó egyre növekv ő
elmaradottsága növelte az albánok elégedetlenségét, kizsákmányoltság érzését és
ezzel jelentősen csökkentette a jugoszláv állam irányába megnyilvánuló lojalitásu-
kat. Joggal merül fel a kérdés, hogy a jelent ős támogatás ellenére miért fokozódott
Koszovó leszakadása. A válasz kett ős, egyrészt az egyik felel ős az albánok nagy
népszaporulata, amely bármekkora támogatást képest lett volna felszívni. Másrészt
a gazdasági szakért ők arra mutatnak rá, hogy a fejlesztési összegek túlnyomó része
irracionálisan lett felhasználva.
Szólnunk kell az érem másik oldaláról is — amit a koszovói albánok hangoztatnak
igaz, hogy jelentős központi támogatást kaptak Belgrádtól, de ezzel szemben
figyelembe kell venni azt az extraprofitot, amelyet Koszovó ásványkincsei és
olcsóbb munkaeréjének kihasználása az össz-szövetségi költségvetés számára
biztosított (Réti 2000).
Összefoglalva az eddigieket kijelenthetjük, hogy a fejlett nem szerb területek —
Szlovénia, Horvátország és Vajdaság — a jövedelmek központi újraelosztásának
szenvedő alanyai voltak. Ezek után teljesen érthet ő, hogy a fejlett területek a köz-
társaságok gazdasági önállóságának növelésére és a föderáció finanszírozásának
arányosabb megállapítására törekedtek. Ha az 1971-es ún. horvát tavasz történéseit
vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az valójában azzal a követeléssel indult, miszerint Horvát-
ország kapja meg az őt megillető devizarészesedést abból a devizabevételb ől, melyet
döntően Horvátország termel ki (Lampe 1996). Erre a követelésre csupán kés őbb ra-
kódtak rá a nyelvi és kulturális követelések — a Matica Hrvatska követelései —, majd
ezekb ől fejlődött ki aztán egy nyíltan szecessziós javaslat, azaz Jugoszlávia átalakí-
tása konföderációvá.
A jugoszláv államberendezkedés megkérd őjelezése már sok volt Titónak, ezért
leváltatta a horvát reformkommunista vezet őket, és ezzel párhuzamosan több száz
horvát került börtönbe nacionalizmus vádjával. Ezek után 1972 és 1989 között Hor-
vátország mély hallgatásba merült. A Horvát Kommunista Szövetség új ultrakon-
zervatív vezet ői ügyeltek arra, hogy a horvát nacionalizmus ne bukkanhasson fel-
színre. Szlovéniában szintén hasonló forgatókönyv bevetésével — azaz a nemzeti
kommunista vezet ők lecserélésével — vetett véget Tito a szlovének nemzeti követe-
léseinek (Sokcsevits—Szilágyi L—Szilágyi K. 1994).
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
166 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 s2
Tito kísérlete a föderatív rendszer korrekciójára:
az 1974. évi alkotmány és annak kudarca
A „horvát tavasz" és a szlovének akciói mégsem voltak eredménytelenek. Tito
szokásos egyensúlypolitikáj ának megfelel ően nem csupán a „horvát nacionalistá-
kat" és a „szlovén liberálisokat" szorította ki a hatalomból, hanem a belgrádi szerb
centralistákat is igyekezett megfékezni. Ebb ől a szándékából született meg az 1974-es
alkotmány (JSZSSZK 1974), melynek az alábbi fontos vonásait kell kiemelnünk:
1) Bevezették a kollektív vezetés elvét, ennek jegyében felállították a 9 tagú
államelnökséget, amibe a nyolc föderális egység (a hat tagköztársaság és a
két tartomány) egy-egy szavazati joggal rendelkez ő tagot delegálhatott, a
9. tag maga Tito volt.
2) A demokrácia növelése érdekében számos vezet ői poszton bevezették a ro-
táció elvét.
3) Kiszélesítette a köztársaságok jogkörét és önállóságát — önálló alkotmányt
kaptak, élükre elnökségeket (ún. államf ői testületeket) állítottak, létrehoz-
hatták saját nemzeti bankjukat — a szövetségi központtal szemben.
4) A Szerbián belüli két tartományt — Koszovót és Vajdaságot — szintén jelen-
tős, majdnem tagköztársasági jogkörökkel ruházták fel.
Juhász József mutat rá, hogy ebben az alkotmányban, mely elméletileg a föderá-
ció megerősítése érdekében született, számos konföderatív elem került megfogal-
mazásra (Juhász 1999). Az „egy föderális egység — egy szavazat" elve, illetve az
alkotmánymódosítás konszenzusos mechanizmusának megfogalmazása kimondot-
tan a konföderáció irányába mutat.
Joggal merül fel a kérdés, hogy Tito, aki a párt és az állam élén álló, teljhatalommal
rendelkező vezető volt, 1974-ben miért fogadtatott el új alkotmányt. Anton Bebler
úgy véli, a 1974-es alkotmány célja az volt, hogy gátat szabjon a központosítás ellen
irányuló törekvéseknek (Bebler 1992). Ezt Tito két eszközzel kívánta elérni. Egyrészt
engedményeket tett a tagköztársaságoknak és a többi nemzetnek — lásd albánok jogai-
nak bővítését Koszovóban, illetve a boszniai muzulmánok nemzeti önállóságának
elismerését —, amikor jogokkal ruházta fel őket, másrészt megpróbálta korlátozni a
szerb dominanciát. Jól mutatja ezt, hogy a koszovói albánok 1974-es jogb ővítését Tito
a belgrádi konzervatív szerb vezetéssel szemben csikarta ki (Arday 2002c). Az
1974-es alkotmány rendelkezései következtében Koszovóban csaknem teljes állami
struktúra épülhetett ki, a tartomány közvetlen képviseletet kapott a szövetségi párt- és
állami testületekben, miközben saját bels ő ügyeit gyakorlatilag köztársasági önálló-
sággal intézhette. Koszovó „de facto" köztársasági helyzete egyetlen, de nagyon lé-
nyeges ponton tért el a „de jure" köztársasági helyzett ől, ez pedig az a tény, hogy Ko-
szovónak tartományként nem volt meg az elszakadási joga, amely elszakadási jog „de
jure" megillette valamennyi köztársaságot.
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 167
Itt kell felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a szerb nemzet felemás helyzetben
élt a második Jugoszláviában. Egyrészt Tito igyekezett megakadályozni az 1939
előtti nagyszerb nacionalizmus újjászületését, ezért fellépett a nagyszerb naciona-
lizmus ellen, másrészt a szerbek domináns szerepet töltöttek be az állami és párve-
zetésben. Ennek érzékeltetésére két adat:
— 1974-ben a 205 legfontosabb pártvezet ő közül 60 szerb, 27 crna gora-i, 29 hor-
vát, 27 szlovén, 15 muzulmán és 5 magyar volt.
— 1971-ben a hadsereg tisztikarában 70%-os szerb—crna gora-i többséget mutattak ki.
A Tito által 1974-ben kicsikart alkotmány nem vált be. Ez alapvet ően két okra ve-
zethető vissza, egyrészt az engedmények nem elégítették ki a szlovén és a horvát
nemzetet, illetve nem oldotta meg hosszú távon az albán kérdést sem (Gulyás 2000;
2008b). Másrészt a szerbek is úgy érezték, hogy a jugoszláv állam velük szemben
negatív diszkriminációt alkalmaz.
Az 1970-es évek második felét Gyilasz találó mondatával jellemezhetjük, mely
szerint „Tito volt a jugoszláv rendszer egyetlen m űködő intézménye". Hiszen az
1974 utáni politikai patthelyzeteket és az egyre jobban kiélez ődő nemzeti kérdést
számos esetben az ő autoriter döntései és tekintélyelv ű beavatkozásai oldották meg.
Az 1980. május 4-én bekövetkezett halála utáni 10 év történéseit úgy lehetne a
legrövidebben összefoglalni, hogy a szerb vezet ők — különösen Milosevic 1986. évi
színrelépése után — egyre inkább a nagyszerb nacionalizmus programja felé kezdtek
mozogni, és ennek jegyében megpróbálták az 1974-es alkotmányban rögzített jogo-
kat minél jobban szűkíteni, korlátozni, míg a „nem szerb" nemzetek a jogok további
bővítéséért, a konföderációért, illetve hosszú távon a nemzeti függetlenségért küz-
döttek. Ezen két ellentétes folyamat ered őjeként 1991-ben megkezd ődött a jugo-
szláv állam visszafordíthatatlan felbomlása.
Konklúziók
Tito 1945-ben újraszervezte a jugoszláv államot. Ennek során egy új modellt al-
kotott meg, a föderatív kommunista állam modelljét. A Szovjetunióval való szakítás
(1948-49) után ezt a föderatív modellt kiegészítették a szocializmus újrafogalmazá-
sára alkalmas önigazgatás eszméjének és rendszerének bevezetésével. Az 1950-es
évektől kezdődően mind a gazdasági életben (a munkás-önigazgatás elmélyítése),
mind a közigazgatásban (a kommunarendszer bevezetése) decentralizációs folyama-
tok zajlottak le. De ezzel párhuzamosan — pontosabban ezzel szemben — folyamato-
san jelen voltak és hatottak a centralizációs törekvések is. Az 1950-es évek elejét ől
az 1980-as évek elejéig tartó id őszak gazdasági és politikai életét a legjobban úgy
jellemezhetnénk, mint folyamatos hullámzást a két véglet (decentralizáció-
centralizáció) között. A folyamatos átszervezési kísérletek, melyek az 1974-es al-
kotmányban csúcsosodtak ki, nem hoztak eredményt. Hosszú távon a föderatív
modell működésképtelenné vált.
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
168 Tértörténet TÉT XXIII. évf. 2009 s2
Tito Jugoszláviája egy nagyon komoly regionális fejlettségbeli különbséget örö-
költ meg a királyi Jugoszláviától A titói rendszer redisztribúcióval próbálta meg
ezeket a regionális fejlettségbeli különbségeket kiegyenlíteni. 1945-t ől a központi
költségvetésb ől jelentős összegeket fordítottak az ún. fejletlen területek finanszíro-
zására. De ezen támogatások ellenére a fejletlen területek felzárkózása nem történt
meg. A szocialista Jugoszlávián belül fejlettség szempontjából végig létezett egy
észak—dél lejtő (fejlett észak—fejletlen dél). Ráadásul a fejlett köztársaságok (Szlo-
vénia, Horvátország) — melyekt ől jövedelmet vontak el a fejletlen területek támoga-
tására — megkérd őjelezték ezen rendszer létjogosultságát. A politika, a gazdaság és
a nemzeti kérdés hármas összefonódásának megoldatlan problémái fokozatosan
elvezettek a jugoszláv állam felbomlásához.
Irodalom
Arday L. (2002a) A makedón kérdés. — Arday L. (szerk.) Reformok és kudarcok. Jugoszlávia utolsó
évtizedei és ami utána következik. BIP Kiadó, Budapest. 184-208. o.
Arday L. (2002b) A jugoszláviai magyar nemzetiség helyzete az 1970-es években. — Arday L. (szerk.)
Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. BIP Kiadó, Budapest. 69-120. o.
Arday L. (2002c) Jugoszlávia bel- és külpolitikája az 1970-es években. — Arday L. (szerk.) Reformok és
kudarcok. Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következik. BIP Kiadó, Budapest. 8-104. o.
AVNOJ (1974) Az AVNOJ határozatainak dokumentumai. Fórum Kiadó, Újvidék.
Bán D.A. (1997) Föderációs és konföderációs tervek Kelet-Közép- és Délkelet-Európában 1939-1947. —
Romsics I. (szerk.) Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és 20. században. Teleki
László Alapítvány, Budapest. 115-155. o.
Bebler, A. (1992) A föderalista kommunizmus jugoszláv modellje. — Európai Szemle. 3.112-128. o.
Beck B. (1975) Jugoszlávia gazdasága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Berend T.I. (1999) Terelőúton. Közép- és Kelet-Európa 1944-1990. Vince Kiadó, Budapest.
Fejtő F. (1991) A népi demokráciák története. Magvető Kiadó, Budapest.
Gulyás L. (2000) Tíz év Koszovó történetéb ől 1989-1999. A jugoszláv állam széthullása VII. — KAPU. 8.
55-61. o.
Gulyás L. (2003) A Vajdaság helyzetének hosszú távú változásai a jugoszláv államosodási folyamatokban
1918-tól napjainkig. A Pécsi Tudományegyetem Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskolájá-
nak Évkönyve. PTE TTK, Pécs. 82-93.o.
Gulyás L. (2005) Két régió — Felvidék és Vajdaság — sorsa az Osztrák—Magyar Monarchiától napjainkig.
Hazai Térségfejleszt ő Rt., Budapest.
Gulyás L. (2006) A Délvidék fejl ődésének főbb csomópontjai és tendenciái. — Kókai S. (szerk) A Délvidék
történeti földrajza konferencia. Konferenciakötet. Nyíregyházi F őiskola Földrajz Tanszék, Nyíregyháza.
55-68. o.
Gulyás L. (2008a) Centrifugálisból centripetális. Tito kísérlete a koszovói kérdés rendezésére 1945-1980.
2.56-63. o. —Közép-EuróaiKözleményk.
Gulyás L. (200813) Nyolc év Koszovó történtéb ől (1999. június 10.-2007. december 10.) — Mediterrán és
Balkán Fórum. 3.8-17. o.
Gyarmati Gy. (1992) Föderációs tervek a második világháború után. — Politikatudományi Szemle. 2.
111-121. o.
Hardi T.—Hajdú Z.—Mezei I. (2009) Határok és városok a Kárpát-medencében. MTA RKK, Győr—Pécs.
JSZSSZK (1974) Jugoszlávia alkotmánya. Fórum Kiadó, Újvidék.
Juhász J. (1999) Volt egyszer egy Jugoszlávia. Aula Kiadó, Budapest.
Kardelj, E. (1976) Szocialista önigazgatás. Fórum Kiadó, Újvidék.
Kardelj, E. (1981) Visszaemlékezések. Fórum Kiadó, Újvidék.
Kocsis K. (1993) Egy felrobbant etnikai mozaik esete. Teleki László Alapítvány, Budapest.
Kolundzia, B. (1980) Az önigazgatási rendszer néhány elméleti és gyakorlati kérdése. Művelődési
Minisztérium, Budapest.
Gulyás László : Regionalizáció, regionalizmus és a nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980.
Tér és Társadalom 23. évf. 2009/2. 155-169. p.
TÉT XXIII. évf. 2009 s2 Tértörténet 169
Lampe, J.R. (1996) Yugoslavia as a history. Cambridge University Press, Cambridge.
Malcom, N. (1989) A short history of Kosovo. Macmillen, London.
Matuska M. (1993) A megtorlás napjai. Montázs Könyvkiadó, Budapest.
Mattec, M. (1975) The Chetniks Movement of the Yugoslav Resistance. John Hopkins University Press,
Baltimore.
Plestina, D. (1992) Regional development in Communist Yugoslavia: Succes, Failure and Consequences.
Westwiew Press, Boulder.
Ramet, P. (1985) Yugoslavia int he 1980s. Westview Press, London—Boulder.
Réti Gy. (2000) Albánia sorsfordulói. Aula Kiadó, Budapest.
Roberts, W.R. (1973) Tito, Mihajlovic and the Allies 1941-1945. Rutgers University Press, Newbrunswick.
Sajti E. (2000) Tito. Politikai életrajz. Pannonica, Budapest.
Sokcsevits D.—Szilágyi I.—Szilágyi K. (1994) Déli szomszédaink története. Bereményi Könyvkiadó,
Budapest.